mindennapjaim szöszenetei...

• Blog oldal
• Archívum
• 
• 

felnőttem - talán

felnőni nagyon fura érzés... úgy érezni, hogy az ember felnőtt, és elég nagy már az szinte hihetetlen... de vajon mikor is érezheti úgy magát az ember, hogy igen én felnőttem. szerintem ugyanis nem a nagykorúsítás, vagy az önálló élet teszi felnőtté az embert, nem akkor amikor mások azt mondják rá, hogy felnőtt, hanem amikor az ember maga mondja ki, igen én felnőttem.

de akkor valóban felnőtt lesz ezzel az ember. nem hinném. sok minden kell ahhoz, hogy valóban egy felnőttet üdvözölhessük a testben. többek közt, valahol képes kell maradjon gyermeknek lenni. ez talán a legfontosabb, úgy gyermek maradni, hogy értse a viccet, legyen meg még benne az a gyermeki szeretet és rajongás, ami idővel kikopik az úgynevezett felnőttekből. ezen érzések nélkül egy sivár valaki lesz, s ha ezek megszűnnek oda a boldogsága. mert aki nem képes szeretni, azt nem lesz senki aki igazán tudja szeretni, s ezen érzés nélkül nincs igazi boldogság. kell hozzá még felelősségtudat, s nem kevés akarat. mert kiben nincs felelősségtudat, az vagy nem jó ember, vagy még nem nőtt fel. ez pedig mind saját maga, mind családja mind embertársai iránt meg kell hogy legyen... noha attól, hogy nincs valakiben felelősségtudat, az még nem gyermek... sőt az már az én olvasatomban nem is ember.
állatból pedig van bőven a földön... kik embereknek hívják magukat... de az már egy másik történet.

felnőttem, s ehhez kellet huszonnyolc év... miben volt öröm, volt bánat. mégis kellett, hogy magamba láthassak, s megismerhessem magam, hogy tudjam mit akarok. hogy tudjam ki vagyok, hogy milyen vagyok.

azt hiszem sikerült megismernem magam. sikerült rájönnöm, hogy milyen ember is vagyok, és nem vagyok magamra büszke. noha őszinte vagyok... mégis van olyan amit nem mondok el, mégis van, hogy arcomon mosoly van, miközben lelkem sír, de most már tudom miért. felismertem a bennem rejlő valakit, ki eddig csak szundított, s kitörni hiába vágyott nem engedtem neki.

fiatalon már azt hittem felnőtt lettem, s ez már annyiszor volt bennem, mégis folyvást rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van. még nem nőttem fel. nem nőttem fel a feladathoz, hogy tényleg az legyek.

elértem egy újabb lépcsőfokot és rájöttem, hogy azok az értékek akiket eddig képviseltem, nem a felnőtt énem, hanem gyermekkori maradványaim mik azért születtek, mert semmim nem volt, hát jött a nagy álom, hogy mindenem legyen, de az kevés. hiába lesz meg valaha is mindenem ha nem vagyok boldog, ha nem lesz meg a szeretet amiben élhetek, ha nem vesz körül a rajongás miért én is rajonghatok... mindenesetre előttem még az élet, s talán hatékonyan le is élhetem azt.

több kapcsolatom is volt már, s mind kellett ahhoz, hogy megtudjam mire is vágyom. mert egyikben a szerelem, másikban a szex harmadikban a megértés, s folytathatnám mi minden hiányzott egyikből másikból, de egyikben sem találtam meg az igazán tökéleteset... fel kellett ahhoz nőni, hogy összeálljon a kép és tudjam, mi is az amire szükségem van egy kapcsolatban...

s most nekiindulatoskodok párt választani. noha ez lesz életem legnagyobb küldetése, mert olyan bizonyosan nem létezik, kinek alaptulajdonságai, és élete megfelel annak a hatalmas mértékű elképzelésnek kit én tökéletesnek ítélek... és a lehetetlen  azért is helytálló, mert ha van ilyen, valószínűleg neki nem én leszek az kire, milyenre Ő vágyik...

de fel a fejjel, hisz sose lehet tudni... mit is hoz a holnap

robotember

ez jutott nekem... hogy átmenjek robotba és napot nap után éljek meg. noha elhittem, hogy ez nem kötelező, hogy én is lehetek boldog ember, hogy engem is lehet szeretni, hogy én is lehetek annyira értékes amennyire nekem tud valaki értékes és fontos lenni, de tévedtem. azt állítom magamról, hogy mindig igazat mondok... nem! hazudok! rengeteget. a baj ezzel csak az, hogy nem másnak hanem saját magamnak. szeretném megmondani magamnak azt amit érzek, amit gondolok, de nem! mindig hazudok, mert a kegyes hazugság állítólag megbocsájtható, de nem hazudhatok többet, már nem tudom magamnak ezeket megbocsájtani magamnak se! elegem van a  világból, mert nem értem. nem értem a körülöttem élő embereket. mert szeretnék én is boldog lenni. úgy igazán, de fel kell adnom ezt egy időre... mert nem lehetek az igazán. előbb magamba kell szállnom kiürítenem magam úgy igazán. rájönni, hogy miért is vagyok e földön. mert kizárt, hogy csak töltelék vagyok. nem akarok töltelék lenni. nagyon nem.

megcsömörlve

nem mástól mint egy gondolattól, mi megbénította az agyam, mi nem hagy létezni, nem hagy aludni, mit nem vagyok képes fejemből kiverni. próbálom elűzni, álomra cserélni, de álmomban is visszatér, s nem hagy megint aludni. volt már hasonló, de igazából nem is. volt ez már egyszer s most ismétli magát megint. téma s hozzá a személy ugyanaz, a történet hasonló, csak hittem én naivan tanultunk a múltból, de úgy látom annyira mégsem.

szeretem, s Ő szeret tudom én ezt hiba benne nincs, csak mit mond nem az mit érez, hogyan cselekszik nem az mit érez. éreztem megtenne mindent, éreztem, hogy akar annyira, éreztem, hogy igen, kell és engedem, mert nem fogok többé szenvedni, ettől. lett folytatás, s a szitu ugyanaz, ugyanaz, mintha semmi nem történt volna. meg kell értenem, nyilván a nagy dolgokat, de hogy tíz perc az életből is ekkora lenne... szomorúság ül lelkemre, fáj minden gondolat. rá gondolok, s boldognak kéne lennem... csak boldognak kérem szépen. ezen gondolatok viszont vegyesek, de nem is akármilyen módon. egyszerre jók, s fájnak, égetnek, szorítanak nagyon.

megoldást tudom, beszélnem kell vele, beszélnem nekem, vele, kit Anyának hív, oda kell állnom elé, s megvitatni a mivant. más nincs, csak ez mi javíthat a dolgon, de nem engedi, pedig azt hiszem más lehetőségem nincs. megfordult ez már a fejemben hónapokkal ezelőtt, akkor sem hagyta, s most sem engedi, de nincs, nincs más választásom. akarom, szeretem, s valamit tennem kell. beszélnem kell vele... mert hiszem, hogy ez lesz a megoldás, nekem kell az sürgősen. nem hagyom, hogy az legyen mi volt, mert az nekem nem volt, s nem jó most sem... mert én nem ezt, nem így hanem olyan igazinak szerelemnek megélve... úgy kell ez nekem.

Szeretlek...

Szeretlek Zsófim! szeretlek nagyon, de azt hiszem ez nagyjából ennyi is volt... dobtalak és mentem farkam után... mentem, és te jöttél harcoltál... de nem adtam, nem adtam másik lehetőséget, mert büszkeségem s dacom nem engedte. megjártam. most már azt hiszem elkéstem. közben kinyílt a szemed, s észrevetted, rajtam kívül még sokan szeretnek. sokan szeretnek legalább annyira mint én, de van előnyük, feléjük még ott a bizalom. nálam ez már nincs meg... nincs meg a bizalom... elveszett... most mit tegyek?

harcoljak érted? tudom ezt kell tennem... pont azt mit te, mert én is így jöttem rá... de te fiatal vagy, s kiélni magad nálad tovább tart majd. vagy felejtselek el végre, mert felnyílt a szemed, s most már tudod, hogy nem is kellek neked. úgy hiszem ez van.. .mondtál sok mindent nekem tegnap, és értem, megértem, csak fáj. igen nagyon fáj... nem hagyhatom, hogy lelkem porrá zúzd, én tettem neked, mert önző vagyok, te nem teheted, mert nem hagyom... mit tegyek? hogyan tovább? lesz ebből még valami, vagy menjek és éljem az életem pont úgy ahogyan eddig vígan tovább? nem! már nem tudnám úgy élni tovább! kellesz nekem! akarlak, csak téged... s ha hagyod ígérem boldoggá teszlek, ha még elfogadod ezt tőlem... de félek, oly nagyon vágysz másra, hogy Ők hogy tennének boldoggá, félek, hogy én már nem tudlak... mert már nem erre vágysz... csak tudd, Szeretlek!

megfordúlva...

elindultam egy úton, min jártam oly sokáig egyenesen,s jött a világ, jött annak minden kínjával, izgalmával, érdekességének macskaköveivel kirakva. jó nagyot botlottam benne. hittem addig a szerelemben, hittem a lélekben, de elvesztem. letértem és eltévedtem. de tetszett az ismeretlen, tetszett az új. ámde jött egy gödör, és újra megbotlottam. látták szemeim, s el sem hitték, hogy ez nem az az út, ez nem az egyenes, ez görbe kacifántos, teles tele kátyúkkal. nem ez kell nekem. nem is kell az a megannyi izgalom, nem is kell az a megannyi élvezet, hisz mind átverés, egy se igazi.

mert kell ugyan nekem az izgalom, kell az a temérdek élvezet, kell, hogy érezzem élek. kell a szerelem, kell a lélek boldogsága... kell mind, de kell, hogy igazi is legyen. kell nekem Ő, és kell hogy megadja mindezt nekem... kell hogy elég legyen. akarom őt, akarom mindenestől, akarom, hogy megadja mindazt, mire szívem, lelkem, s testem is vágyik... kell mindez, hogy viszont tudjam adni mindazt mire lelke, s teste vágyik... kell mind egyszerre minden, mert csak úgy működik... különben elszunnyad, s meghal, mitől félek, rettegek... pedig nem kell, nem szabad, de az egyenes út ilyen. ha nem vigyázol, eltévedsz...

kapcsolat és őszinteség...

nincs más mi annyira hazavágja a világomat mind az őszinteség hiánya. nincs más mi kikészít annyira, mint az érzéstelen mosoly. nem kell a dac és nem szép a durci, csak a kellemes lágy mosoly, mi az arcra ül. nem jó ebből semmi ha kívülről érkezik, de rosszabb ennél ha belülről távozik. nem vagyok őszinte érzem ezt ott legbelül, a mosoly pedig arcomra fagyva vigyorodik tova, tombol a dac, és nyerésre áll a durci.

azt hiszem tudom. tudom mit akarok... azt hiszem tudom, hogy mitől vagyok boldog, azt hiszem, de mégis gyötörnek kétségek, fáj az mi elől futok, mégis vágyom tépjenek darabokra érzéseim, mert lelkem minden szorítása zsigerből kívánja e kínt.

élek, napról napra, jövő nélküli képpel. cél nélkül, mi nem vezet sehová, de képzelettel, minek tárgya még messze van, megélni, hogy egyszer családom legyen. évekre azonban pecsétes a sorsom, mit köszönhetek csupán saját magamnak, érzem megértem egy újabb változásra, de félek engedni azt, mi most vagyok, s igen jó álca.

hibát hibára követek, döntéseim egyre rosszabbak... kevernek jobban és jobban bele a kakiba.

hittem azt, hogy pedig nem kérek sokat, de most már tudom, kértem túlontúl is sokat. önző disznó vagyok... egy egoista állak, ki ismeri magát számtalan hibával... mégis kértem boldogságot felhőtlent, mégis vágytam testre, s lélekre mi megveszik érettem.

félek megmaradni, félek attól mire vágyom, félek felkelni, hisz megszakad az álom.

αηĐ®@$ üzenete:
"érezni akarlak napnak minden percében, hogy velem legyél, s ne gondoljak semmire hogy nyugton vehessek levegőt s sóhajtsak nagyot de tudom hiba lenne kérdezni vagy sulykolni, hogy mond el megtettem ezt már múltban, s vele hibát követtem nem teszem többször, mert tanultam belőle félek én is de nem kicsit hanem nagyon félek mert lélekkel játszani  igen durva dolog. tudom mondtad, nem egyszer nem kétszer de nem mondtam én neked, s  nem merő véletlenségben játszani nem akarok eszemnek ágában sincsen csak azt nem hogy  mit, s miért is akarok végképpen félek tőled, mert vagy furcsa, s nem látok fejedbe. mert megnyert magának a kín elviselése. félek mert szereted ha fáj lelked,  mert úgy  érzem, félsz attól mi életet ad félsz boldognak lenni mert akkor lehet igazán csak pofára  esni tény bevallom közlöm, utálok pofára esni...  ezért is nem kelek fel, s hempergek  tovább a sárban mert felállok, s büszkén nézek a világba, nem mostam le magamról, hát  jöhet a következő tócsa, ugrok bele fejest hiába nem húz ki onnan senki, de lök még egyet  rajtam, s nem másért mert vagy nem tudja, hogy kell vagy nem is akarja boldogság persze,  de mi is ez a szó mit takarhat, kinek, mit mond e fogalom kisgyerek boldog ha  csörög a kezében az új játékszer de egy felnőtt becsavarodott egyénnek vajon mit jelenthet  ugyanez az én boldogságom magam se ismerem.  meghalt egyszer bennem,  valamikor régen most csak szex, mikor jól érzem magam, mikor szívem kiugrik hamar régen szerettem nagyon, s boldog is voltam, de jöttek sorba, s dobtak messze, törtek  darabokra. elveszett bennem az érzés igazi léte.. csak imitálom, de csak mennyire érzem nem szabad a mosttal, s a jelennel hadakozni nem szabad a rég volt idők bűnét a main  leverni tudom én ezt, de ilyen az ember, a tüske bele űl, s ott marad örökre félek tőled  mert nem értem érzéseid. mert nem ismerem a szót mi tőled hangzik... mit is jelenthet  nálad boldoggá lenni kerül a tekinteted és te ilyen vagy. de mint mindenki más én is  hasonlóképp félek miért? szégyentől nem kell hisz nincs mit szégyellned. félned nem kell,  erőszak nincs bennem lelkem az mitől félni kell csupán, mert nem tudja valójában mit  kíván úgy van vele, vagyok s, majd ha azt kapom mit vágyom, majd akarom tovább"

lekésve

nem azért vagyok ideges, mert fél perccel lekéstem a buszt, nem azért vagyok ideges, mert egy perccel korábban indult el a busz, nem azért vagyok ideges, mert apám fenntartott, mert a Vodafone-nak csak a kert végében van térereje, nem azért vagyok ideges, mert a forgalmista nem tudott kielégítő magyarázatot adni a buszsofőrök viselkedésére, nem azért vagyok ideges mert amikor műszakra megyek akkor mindig késnek a buszok, nem azért vagyok ideges mert 55 perc a menetideje annak a köcsögnek, nem azért vagyok ideges mert bal lábbal keltem, nem azért vagyok ideges, mert érzelmi válságban szenvedek, nem azért vagyok ideges, mert nincs pénzem, nem azért vagyok ideges, mert miért nincs 10 órakor is egy busz, nem azért vagyok ideges mert így most vonattal kell mennem, nem azért vagyok ideges mert a vasútállomás messzebb van, nem azért vagyok ideges, mert még pénzbe is kerül, nem azért vagyok ideges mert a 17600 Ft-os buszbérletért nem tudok normálisan közlekedni, nem azért vagyok ideges, mert hétvégén busszal haza se tudok jönni, nem azért vagyok ideges, mert nem tudom mit akarok, nem azért vagyok ideges, mert semmi nem úgy működik ahogyan én szeretném, nem azért vagyok ideges, mert eltörték a kedvenc bögrémet, nem azért vagyok ideges, mert nincs már lelkem, nem azért vagyok ideges mert már indulhatok is, nem azért vagyok ideges, mert lesz két óra amivel nem tudok mit kezdeni Atádon, nem azért vagyok ideges, mert felhúztam magam, nem azért vagyok ideges... hanem csak úgy...

visszaolvasva...

ma nekiálltam és visszaolvastam a blogom 2006 decemberétől csemegézve az érdekesebb bejegyzésekből... több dologra is figyelmes lettem, bekakilás:

• "2007 volt  a magány iskolája akkor tanultam meg hogy milyen szar is egyedűl lenni, amikor nem akarsz
  2008-ra a megszokás és a teljes lemondás várt
  2009-re már magasról szartam le a lányok lelki világát
  2010 szex! mert nem kérhetsz mást, mert akkor azt sem kapod..."

kb. így változtam az évek során. noha nem olyan sok négy év... nem a fenéket nem... magam sem gondoltam volna hogy valaha is az leszek, és olyan amilyen... olyan ember akit 2006-os Énem nem kicsit nézett le, és még csak emberszámba se tudtam volna sorolni mostani énmagam.

persze nem csak ez jött le. hihetetlen, hogy mennyire naív állandó szerelmes voltam. mennyire félénk, mennyire visszahúzódó, mennyire gyáva, mennyire kisfiú.

2007 környékén bejegyzéseim töbsége tartalmazza azt, hogy valami hiányzik belőlem... elég sokszor megemlítve... akkor is sejtettem, hogy nem vagyok egy adonisz, most tudom is... de valami mindig hiányzott belőlem, amire lecsapnak a lányok... ami megfogja őket... ami miatt érdeklődést mutatnak...

baromira nagyon hangos, és lesújtó véleményem van a gyengébbik nemről... addig addig hülyítettek, hogy egy olyan ember lettem ki sose akartam lenni, és láss csodát, pont ez kell nekik.

egy gerinctelen féreg, érzések nélkül, egy üresdumás hülyegyerek, aki már nem is emlékszik rá igazán, hogy milyen is az amit szerelemnek hívnak. pedig emlékszem, akkor is imádtam szerelmesnek lenni, ha az érzést nem viszonozták. szeretnék megint annyira... de nem megy... és valahol nem is akarom, hogy menjen.

nem kell az a szerelem, mert nem akarok magányos lenni, nem akarok egyedűl lenni, nem akarom! jó ez így, hogy a szókimondó, nyers, őszinte, tapló én jobban kell nekik...

semmi baj... megkapják...

címtelenűl

őszi este hidegében csillagok alatt, didereg a testem, magányában ülve. hatalmas szívem melege nem tarthat örökkön, lassan kihűlni látszik, összetört már többször. gyógyulása lassú, gyógyító nélkül pedig maga a kín, lelkemet viharok tépik, érzéseim fájók. szemem már nem látja különbjét álomnak, s annak mit valónak is hívnak. lelkemmel élek tündér egy országban, testemmel pediglen e gyötrelmes világban. vágyom az egyszerűt, az egyenes utat, holott görbe ez a világ, tükre pedig fagyos. az idő csak úgy repül, nap a nap után, fogy minden perce mit létében tölthetek. kergetem, hajszolom, mit boldogságnak hívnak, nincs meg holott keresem minden pillanatában. nem adok időt annak minek kéne, gyorsan élnék, de minek? hisz lassítva se érzek. elrepültek az évek, láttam már sok jót, éltem meg rosszat, s gonoszat sokszor. nem hiszek a világnak, mert mindenki hazudik. rejtegeti lelkét, mert azt hiszi jó így. ésszel élünk, mert az a trendi, lelkünk pedig csendben gyorsan s hirtelen nagyon elveszik. figyelj a részletre, mert fontosabb mint az egész. látod a tökéletest, az csupán a csíny. mi igazán fontos az csak belül van. bensőm erős fallak védik, hisz törékeny lélek kuporog belül. erős vagyok és bátor, vad, s szenvedélyes hiszi mindenki, ki ismeri énem. senki nem tudja pontosan, mi lakozik bennem. hogy vágyom a szerelmet, az egyszerű életet. had érezzem értelmét, láthassam a csodát, hogy kell nekem ez e létben maradás. nincs értelme mindennapjaimnak, nincs értelme, hogy hetente hétszer felkelek. arcomra már ráfagyott a mosoly, lelkem kihűlt nem hisz már semmiben. nincs a létnek értelme, mégis megyek tovább. talpra kell állni menni amíg lehet, esélyt adni annak mit annyira várok, hátha egyszer eljő, s nagyot botlik bennem. jól eltöri a lábát s így itt marad velem. így azonban nem kell. ez így nem őszinte. csak úgy kell a szép, s az öröm, ha fakad belülről és mélyből. nem kell a játék se maga a fortély. de kell szüntelen maga a pezsdítő érzés.

mi a rosszabb? avagy mi a jobb, és mitől leszek boldogabb?

nagyon nehéz néha leülni, megnyitni a blogszerkesztőt és kiírni magamból azt ami bennem őrjöng. a régi blogomban ezt még nagyon sokszor megtettem, de mostanában inkább hagyom magamban, de rá kellett jönnöm, hogy igazából muszáj elmondanom... nem tarthatom magamban az érzéseimet... ki kell öntenem, mert különben megfolyt... belülről.

mi a rosszabb... tettem fel magamban a kérdést arra, hogy az ha az embernek van valakije, de tudja, hogy nem lehet az övé... hogy nem lehet vele, hogy nem láthatja, hogy érzi, és lát egy jövőt amiben ugyanez marad... vagy az ha inkább nincs is senkije és él magányosan. sokat gondolkodtam ezen és arra kellett döbbennem, hogy jobb egyedül, jobb ha az ember csupán magába roskad és a lehetőségét is eldobja annak, hogy a másikat bántsa azért mert Ő telhetetlen.

´Vajon hogy kell feladni egy érzést? Egyszerűen csak döntsem el, hogy feladom és eszerint viselkedjek és közben mondjak ellent a szívemnek és sodródjak tőle egyre és egyre távolabb? Akkor talán egy nap elfelejtem igéző barna szemének melegségét, kellemes hangját és é...des mosolyát? Vajon eljön az idő,mikor mind eltűnik belőlem és a szívemből a fájdalom? Minden nyom nélkül, mintha soha nem is lett volna semmi.´

igazából ennek az idézetnek az olvasásakor döbbentem rá, hogy valaki... fogalmam sincs ki valamikor már kimondta, leírta... pont ezt teszem én is. úgy teszek mintha mi sem történt volna eljátszom az aki lenni szeretnék, olyannak amilyennek lenni szeretnék... és bízom benne, hogy idővel én magam is elhiszem, hogy az vagyok akit megjátszom. működnie kell, mert az ember így van programozva...

hogy mi lenn-e a jobb... igazából magam sem tudom. úgy érzem noha nem helyesen, de jól cselekedem. még akkor is ha ez nem így tűnik. hosszú távon ez a jó... ebben biztos vagyok.

az a fejezet, hogy és mitől lennék boldogabb... igazából azért nem kóser, mert hát-al, meg mi lenne ha, bigyókkal nem kezdünk mondatot. így ennek kifejtése is teljesen felesleges, mert az ember a bárcsak..., és ha..., mi lenne ha..., azt szeretném hogy... szófordulatokkal csak akkor kezd mondatot, ha szinte biztos benne, hogy ehhez már CSODA kell. mert itt már a puszta szerencse is mint olyan egészen biztos, hogy kevés. ezeket a dolgokat az ember beépíti az álmaiba, és dédelgeti magában... de legalább olyankor egy kicsit boldog, mert leteríti a beteljesülés érzése, még akkor is ha aztán épp oly hirtelen ér bele a keze a bilibe :)

Én magam!

hogy milyen is szeretnék lenni? saját magam. nem olyan mint a többiek, de nem is hasonló, vagy számukra megfelelő, csupán olyan amilyennek lenni akarok, olyan aminek érzem magam. semmi más nem kell csak én, mert színház ez mind... a főszerep az enyém... sok minden az mi foglalkoztat és életben tart, az egyik az élet szeretete, a többi pedig az érzések világa... érezni jó... az ölelés szépsége,  a virágok virágzása... a Kedves mosolya... a szerelem csókja... az orgazmus kéjes beteljesülése... ezek nélkül, nem is élhetnék percet sem... mert minden mi adatott most van... most kell átélni.. mert a lét nem örök... erősen mulandó!

képesség

van az úgy, hogy az ember úgy érzi olyan képessége van ami szerinte nagyon, de nagyon sokat segít az életben. nekem is van egy ilyen képességem. ez pedig nem más mint a leszarom képesség. hiába van tele az életem bánattal, nem épp boldog pillanatokkal, félresikerült mindennapokkal, mégis valamilyen szinten képes vagyok azokat úgy megélni mintha boldog lennék. valójában most úgy érzem, hogy tombol bennem a depresszió, de mégsem úgy mint régen. nincs tőle magamba borulás, nincsenek megjelenő könnycseppek. erősnek és boldognak érzem magam, de valami hiányzik. de az nagyon.
azt hiszem a boldogságomhoz gyakorlatilag egyetlen egy dolog kell, és a sok szar ellenére is felhőtlenül boldog tudnék lenni. ez pedig egy társ. társ a mindennapokban, akivel meg tudom osztani azt a kevés örömet ami van... akivel meg tudom osztani mindennapjaimat... akiért van értelme mosolyogni... akit felvidíthatok, ha épp nem mosoly kacagna az arcán. akit átölelhetek álmomban, aki rám mosolyog amikor kinyitom a szemem, aki megsimogat, ha rosszat álmodom.
van-e ilyen nekem? nem tudom. azt is mondhatnám, hogy van... évekkel ezelőtt azt is mondtam volna, hogy van, de most azt, hogy nincs. mert annyira hiányzik valami, hogy az már fáj. felgyűlt bennem a szeretet, és most tombol, mert ki akar törni. szeretni akarok, nagyon és folyamatosan. a gond ezzel, hogy önző vagyok, méghozzá rettenetesen. mert nem vagyok hajlandó addig kiengedni szeretetemet szívem börtönéből amíg annak rácsait a viszont szeretet szét nem feszíti.
szeretetet akarok, szerelmet olyan forrót és tombolót, olyan folytonost... olyant ami mindig mindenhová elkísér... rózsaszín ködben akarok lebegni egész nap. de itt kell maradnom a földön, mert ilyen nincs. az emberiség megváltozott. nincs már az a felhőtlen, gátlások nélküli szerelem. most érdekek uralkodnak. de nekem nem az kell. nem érdekelnek az érdekek.
noha ez a hibám, és ezért is szívom meg mindig, mert megbízom mindenkiben, de nem érdekel. nagyon nem akarok megváltozni. birtokában vagyok egy képességnek, egy nagyon érdekes képességnek... ha netán nem úgy alakulnának a dolgok.. ha csalódás lenne akkor is talpon tudok maradni... lerázom magamról a bajt és megyek tovább. mert az az érzés amikor két ember között dúl a szerelem sokkal szebb és jobb annál, hogy ne érje meg még akkor is ha ez csak rövid ideig tart. mert ma az emberek már a tervezésnél eldöntik, az időt... én hosszút akarok, de amíg nincs megpróbálva addig nem tudod működik-e...
a probléma ezzel az, hogy egyedül vagyok. nincs még egy olyan ember aki ugyanúgy gondol erre mint én, és ráadásul nőnemű.. tetszik nekem, és én is bejönnék neki... noha a nagy számok törvénye szerint van ilyen. kell lennie, csak még nem találkoztam vele... vagy nem veszem észre... ennek utóbbinak nagyobb az esélye.
nyissa már ki valaki a szemem... noha tudom ezt nem szabad... mert az már a sült galamb effektus...

viharsziget

megnéztem egy filmet. a címe: Viharsziget! nézd meg nagyon jó!

mellesleg a film után elgondolkodva rájöttem a bazi nagy igazságra. beteg vagyok! pszichológiai, de nagyon... orvosi segítségre is szükségem lenne, de kösz nem! nem kérek belőle.

borzasztó gyermekkorom volt... folyamatosan verve voltam, elnyomva, bántalmazva, megalázva... ezek és az életem folyamatos kudarcai és lélekromboló hatások ezrei érdekes valamit hoztak össze bennem. egyszerűen kialakult bennem egy olyan én ami hihetetlenül összetetten képes ellenállni minden további sérülésnek.

összejött egy olyan gondolkodásmód, érzelmi világ ami már beteges. egyszerűen nem veszem figyelembe a körülményeket, nem érdekel semmi és senki... csak saját magam. önző egy állat lettem, de nem akárhogyan. most utálom magam, utálom a rádöbbenést saját énemre.

ezt nem szabadna így mert így elveszek. nem szabadna azt csinálnom és úgy élnem ahogyan most teszem. el kéne kezdenem összeszedni magam és hirtelen elkezdeni az életem rendbe rakni. de már nagyon unom. elegem van az életből is, mert ezt már nem annak hívom. a huszonegyedik század zombijává váltam. egy olyan senkivé aki mégis valakinek képzeli magát. pedig ki vagyok én... nem az aki vagyok.

hogy lehet az, hogy mégis az vagyok aki és ér-e valamit az önfelismerés?

nos, semmi különös nem kell ahhoz, hogy az legyek. sikeresen be tudtam magamnak állítani, hogy jó ez így, hogy boldog vagyok így... így válaszolván az önfelismerés sem ér semmit. most szépen elmegyek aludni. reggel szépen felkelek és folytatom azt amit eddig csináltam, élek úgy ahogyan eddig... segítség nélkül tovább.

élek magányomba zárva... de valamire azért figyelmeztetném saját magam a jövőre nézve... TILOS más életét tönkretenni, és el kell felejteni az alkoholt. az ártalmas. sok olyan ember van mint én és hol tartanak? őket hívják alkoholistának... de az nem akarok lenni. kösz nem kell a pia. sokáig nem tudtam, hogy miért is nem ittam évekig. nos ma este ez is eszembe jutott...

szar az ha az ember már-már alkoholista aztán úgy abbahagyja, hogy ezt el is felejti... most meg érzem... ugyanazt mint régen. inni akarok, mert az butít és nem enged józanul gondolkodni. de semmi gond, megyek alszom egyet és holnap felkelek...megint úgy ahogy minden reggel. erősen, bátran és boldogság mámorban úszva... mintha mi se történt volna... újra a mesébe illő világomban.

figyelem

és látom rajta, hogy figyel. figyel rám, figyel arra amit mondok. noha biztosan van olyan amit nem úgy ért ahogy én mondom, de figyel, hogy úgy érthesse. a minap, hogy beszélgettünk elhangzott tőle valami... valami ami nagyon megfogott és azóta is cseng a fülemben...

noha fiatalságánál fogva egy kicsit nehéz eset, de pont a fiatalsága az ami miatt még őszintébb mint bárki más.

mert kérem szépen az ember ahogy öregszik egyre kevésbé őszinte. de ez miért is lehet? megmondom miért.
mert kezdetben igazat mond, de aztán szép lassan rájön, hogy azzal nincs érvényesülés. majd füllent egyet kettőt, és látja hogy ez jó, ez célravezető, de a lelkiismeret ott van... aztán látja, hogy a nem jobbak, hanem jobb füllentők kerülnek jobb helyre így a lelkiismerete is egyre jobban befogadja és engedi az apróbb hazugságokat is. aztán szépen felnő, és azon kapja magát, hogy a lelkiismeret mint olyan már nincs, és nehezére esik megmondani az igazat... mert nem tudja, hogy akkor mi történik... inkább hazudik, mert pontosan tudja, hogy mit kell hazudjon ahhoz, hogy az történjen amit ő szeretne.

pedig nem feltétlenül kell ezt így. szerintem az igazzal is el lehet érni ugyanazt mint a füllentések hadjáratával, csak sokkal nehezebben és sokkal, nagyon sokkal lassabban. mégis szerintem megéri. hogy miért? mert nem buktál bele egy hazugságodba se. ez pedig szerintem nagy előny.

hazudtam én is már eleget. úgy tíz évvel ezelőtt az se volt igaz amit kérdeztem... noha most nem hazudok... és ettől félnek... nem szereti a civilizáció azokat akik nem hazudnak... azt sugallja számukra: - félj!!! okosabb nálad!!! te maradsz alul!!!

ami pedig ennél is fontosabb az az, hogy nincs már elfelejtett, belebukott hazugság. hisz az igazat könnyebb kétszer ugyanúgy elmondani mint a a valótlant.

mellesleg ha magadról az igazat mondod, és vállalod... kevesebb csalódás ér kapcsolatok szintjén, noha azok sokkal erőteljesebben fognak megviselni! ezt garantálom.

ébresztő! most tudd mi kell!

mi kell nekem? mi a jó nekem? mitől lennék boldog? mitől érezném azt, hogy érdemes volt reggel felkelni? és Ő hogy van ezzel? ilyen és hasonló kérdések merültek fel beszélgetéseink közben többször is. meg még más is amiről tulajdonképpen csak én beszéltem Ő meg csak meghalhatott... és végre kaptam egy jelzőt... teljesen illik rám, így nem is vagyok hajlandó tagadni... mellesleg ma hallottam ezt a jelzőt ugyanígy magamra mástól is... sose találnád ki, ezért elárulom:
- Tapintatlan!!!
no, de hát ez van ezt kell szeretni. a kérdések, nem általános kérdések, mert akkor azt mondanám, hogy ezer darab húszezer forintos megoldaná most minden boldogságomat. a kérdések a párkapcsolat témája... ott viszont a pénz nem hoz minőségi jólétet. a válaszokra nagyon nem is kell válaszolni, hisz annyira egyértelmű...
stabil... örömmel teli... szerelemmel átitatott... vággyal kötözött kapcsolat!
ez az ami kell. és hiába mondom, hogy lángol a lélek, ha a fej ellenez... ha a fej azt kérdezi a szívtől... most ez komoly? hisz az ő szíve nem dobog. mert az agy más érzékszerveket használ. a szemet, a tapintást... és szerelem idején a nemi szerveket.  a szív csak a szívet és azzal érez. de az agy aki megbizonyosodik a szív érzéseinek a helyességéről, márpedig, ha az agy azt mondja, NEM! szív te tévedsz. akkor kezdődik az emberben egy önmarcangolás...
- és megkérdi... akkor most tulajdonképpen mit is akarok? akarom én ezt... ?
- hogy ki nyer? - nálam előbb utóbb az agy.
- hogy miért? - mert vagyok akkora pancser, hogy mindig az kell ami nem lehet az enyém... vagy mert nem érdeklem, vagy mert foglalt, vagy mert nem mer lépni... fél, vár, vagy legyen bármi, de a labda fel van dobva... kéretik hát lecsapni.
a párkapcsolat egy kettős játék, szerintem. adok kapok. én adok valamit, mutatok valamit, érzek valamit, sugallok valamit... amik rendre visszajönnek. ez az alapverzió, de van egy továbbfejlesztett is, és az ami igazán engem boldoggá tesz. az pedig ugyan ezek, de nem kezdeményezésre érkezik csak válasz, hanem asszinkron módon történnek a kezdeményezések a kapcsolatfelvétel impulzusai cikáznak, és egymást hevítik. rezonanciájuk pedig nincs szinkronban így nem gyengítik, hanem erősítik egymás érzelmi hullámait.
ez kell nekem... de mi neki? ő mit akar... megmondom én... ugyanezt..., de számomra ismeretlen okok miatt nem engedi elszabadulni érzéseit, vágyait, így hullámaim ugyan célba érnek, de csak gyengített válasz érkezik... ami nem feltételezi, hogy a hálózat mindkét végpontja elég stabil...
ha egy számítógépes hálózatnál tapasztalható ugyanez akkor a megoldás egyszerű. miután meggyőződtünk, hogy az adó oldalon az érzékelő is jó, a másik végponton cseréljük berendezést.., de emberi kapcsolatnál ez nem ennyire egyszerű... hisz pont az a lényeg, hogy mi azt a berendezést szeretnénk "használni..." még akkor is ha tudjuk, hogy nem tökéletes...
- de megéri? - erre a kérdésre előbb utóbb fogunk választ kapni... a kérdés mikor, és várakozásunk célba ér-e. nyilván amenyiben célt téveszt akkor ... nos a rakétákat sem fejlesztik évekig, hogy aztán célt tévesszenek... hisz ha csak bevetéskor derül ki, hogy el lett baszva... nos egyszerűen az nem jó!
annyi bizonyos, hogy nem elsődleges a kapcsolat részéről... amit kora miatt igeis meg kell érteni, sőt meg is értem teljesen... de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy el is fogadom az indokot, hisz én önző vagyok... annyira nem érdekel a másik, hisz alapjáraton én a magam boldogságát keresem... vagy nem?

kimondó

ez vagyok én, egy kimondó... mindent kimondok válogatás nélkül ami az eszembe jut. mindent megpróbálok megmagyarázni, de mindenre tudok mondani valamit. ez tragédia! régen alig mertem megszólalni is, most meg be se áll a pofám egész nap csak beszélek, beszélek, meg beszélek és megállás nélkül jártatom a számat.

az emberek többsége nem is hiszi el amit mondok, egyrészt mert a nem tetszésemet általában igen erősen iróniával, de pozitívumként tálalom. a szépet és a jót sokkal szebbnek és jobbnak állítom be mint ami, kiakadásaim pillanatában, pedig csillaghullás van... mert azt a káromkodást ami olyankor elhagyja ajkaimat... nos igen a magyar nyelv kifejezetten alkalmas kinyilvánítani nemtetszésünket nagyon, nagyon sokféle módon.

ami meg az emberi kapcsolatokat érinti hozzám lehet jönni és jönnek is, elpanaszolják mi van és meghallgatnak. hozzám ugyanis azért nem jönnek, hogy meghallgassam őket. mert tudják... fogok rá mondani valamit. ott helyben kielemzem a helyzetet, hangosan, hogy véletlenül se maradjon le egyetlen szóról se. a szavakat pedig amikor ilyenkor használok, igazán nagyon nem válogatom meg. noha utálnak érte, mert azt is kimondom nekik amit Ők is tudnak, de nem akartak hallani... de mégiscsak titokban ezért jöttek...

ez történt ma is, csak egy számomra nagyon kedves emberrel beszélgettem és mondtam el a véleményemet érzéseimet a mi kapcsolatunkról. kőkemény sziklaszilárd arccal és figyelemmel hallgatta meg, és nem csalódtam, pedig szerettem volna. Ő ilyen! kőkemény sziklaszilárd. lelkéig hatoltam és olyan dolgokat mondtam ki mint általában is ki szoktam, de amit az emberek nem mondanak ki. (később elválásunk után, utána menve láttam az arcán valamit ami igenis azt jelezte felém, hogy hallotta a szavaimat és azok nem estek jól neki. nekem sem... de nem akarok mellébeszélni... most élek... most érzek... Ő is most él, és most érez... az érzéseket pedig ki kell mutatni... ha elrejtjük akkor miért is vannak?) ezeket az ember nem mondja ki, magában fojtja és él vele bízik a változásban és titkolja, majd kitör belőle máshogy, de erről akkor se fog beszélni hanem valami más teljesen jelentéktelen okot fog felfújni és azt favorizálva "kötegszik".

tehát ha esetleg a kedvesed vagy legjobb barátod olyan dologban kezd el veled "összeveszni", "vitát szítani" ami szerinted nem érdemel ekkora hangsúlyt és ismered, hogy ez nála se lehet ekkora gond, akkor megnyugtatlak. az a valami tényleg nem olyan fontos, de valami más baja van veled amit az ember nem szokot kimondani. olyan baja van veled, amit az ember megtart magának, mert nem akar téged megbántani... és hidd el, az sokkal rosszabb mint amibe épp belekötött... pedig ha azt mondaná el, nyilván téged az jobban bántana... de még helyre lehetne hozni azt ami így... kuka!

de könyörgöm, mivel bántjuk a másikat? hát nem azzal ha nem vagyunk őszinték. tudom az őszinteség sokszor baromira fáj... kell egy kis kegyes hazugság, de nem az érzéseinkről... arról hogy hol voltunk az elmúlt tíz, húsz percben arról lehet füllenteni... de arról TILOS, hogy mit érez az ember. itt vagyunk a földön, és csak ez az egy lehetőségünk van ebben a bőrben. vagy most érezzük úgy magunkat ahogyan szeretnénk vagy SOHA! komolyan soha. Isten színe előtt vagy a Pokol bugyraiban úgyis minden más, vagy a lebegés vagy a szenvedés, de nem lesznek érzések... azok csak most adatottak meg ebben a létben.. most kell megélni őket, és még a reinkarnáció sem segít, hidd el. ha nem hinnéd akkor egy példa: gilisztaként milyen érzések tombolhatnának benned?
- Ó hogy a gazdasszony vágná el a torkod, te tyúk, mert ebédnek nézel!

egyszóval, csak úgy zárásként... bocsásson meg mindenki akiket naponta megbántok szókimondásommal... de én így érzem jól magam... és ez visz a célom fele... ettől leszek lelkileg tisztább és boldogabb ember. ezért tudja aki ismer, hogy  mit várhat el tőlem. ezért tudja mindenki, hogy hányadán áll velem, és én mit is gondolok... aki pedig figyel... az tudja nagyon jól... hogyan is lehet a közelembe férkőzni... aki nem az nagyot bukhat!

#56

tulajdonképpen az éjszaka mámorában olyan posztot tudtam volna rittyenteni, hogy még. ha lett volna rá lehetőségem. jött az agyba a szó a hülyeség, az életigazság megfogalmazása, de így reggel annyira nem megy. a nagy részét elfelejtettem mit akartam írni a maradék meg önmagában kevés.

mindenesetre azt bele akartam írni, hogy egy marha vagyok. mi a fenének nem mentem bringával. utálom, ha helyhez vagyok kötve.a buliból igen korán léptem, majd néhány órát sétáltam Nagyatád városban... s amint pirkadni kezdett nekivágtam az útnak, s amit oly gyorsan le szoktam tekerni majd kétszer annyi idő alatt szépen lesétáltam és levonatoztam. felét így, felét úgy.

de nagyon jót tett ez a séta, mert el tudtam gondolkodni az élet nagy dolgain, arról hogy mit is akarok én. és azon egyszerű megállapításra jutottam, hogy semmi más nem kell nekem most csak hogy szerethessek és szeressen! hogy átölelhessem majd visszaölel... de most is messze van... kitudja hol?

meg arra is gondoltam, de jó lenne, ha jönnének az UFO-k és jól elvinnének úgy tíz évre aztán pont olyan fiatalon ahogyan most vagyok visszaraknának pont oda ahonnan elvittek...

meg azon is, hogy nekirohanok annak az autónak szemből amelyik a leggyorsabban jött és nem is volt hajlandó kicsit se kerülni. de megint elkapott a gondolat... attól miért lenne jobb nekem. a nemlétet amúgy sem érezném, így ilyen szempontból jobb a mostani vágyódás a szerelem iránt mit egyszer s mindenkorra semmivé lenni újra.

nőverés

van a világon valami amit rettenetesen elítélek. ez pedig nem más mint amikor valaki nőt bánt. no nem azokra a lányokra gondolok akik beszállnak a ringbe és megverekednek a férfiakkal... habár ilyennel még nem találkoztam... valószínűleg az első pofon engem ki is terítene. hanem azokról a lányokról és azokról a nőkről akik nem tudják megvédeni magukat.  van bennem valami ami miatt egyszerűen nem tudom megtenni. noha volt már olyan, hogy nagyon felhúzta egy lány az agyam, meg csapkodott, szidott stb. na akkor átfutott az agyamon, hogy most lehet megérdemelné, de akkor sem. inkább becsaptam magam mögött az ajtót... - majd jövök ha megnyugszol. - és ennyi. alapvetően gyűlölöm az erőszak minden fajtáját. utálok verekedni. de ezt a részét még jobban.  szerintem ugyanis van másik megoldás is.
ami pedig nem más mint a beszéd. képességünk pedig nem azért fejlődött ki elsősorban, hogy káromkodásra használjuk. elsődleges célja a kommunikáció volt. sajnos hova tovább úgymond fejlődik az ember pont arra nem használja amire kellene. én szeretek beszélgetni, bármiről, majdnem bárkivel. és ez így jó... a beszéd ugyanis összeköti az embereket. hálót köt közéjük, és közelebb hozza őket. a szerelem is a kommunikáció szüleménye, szerelmesek abba leszünk akivel jól lehet kommunikálni... noha ezt itt még nem szokta magán senki se észrevenni... majd csak akkor ha jön a vágy.
egy kapcsolat alapja a beszélgetés, mélységét pedig a téma változatossága és intimitása adja. egy kapcsolat két ember között akkor teljes, ha nincs olyan téma amiről ne tudnának érdemben, felhőtlenül beszélgetni. félre értés ne essék, nem arról van szó, hogy mindent elmondanak, és nincs titok... nem. arról van szó, hogy bármilyen témában.
mondok egy példát, legyen ez egy ősi téma a szex. mindenki tud róla beszélni az is aki átélte meg az is aki nem. és nem feltétlenül arról van szó, hogy el kell mesélni, hogy de jó is volt anno fent a vonaton, amikor az egész vonatkocsiban csak ketten voltunk, és Ő abban a piros ruciban... dehogyis. magáról mint aktus mindenkinek van mondanivalója..., például, hogy számára mit jelent. vagy hogyan képzeli el...
attól pedig, hogy két ember között a beszélgetés mennyire intim, nem határozza meg a kapcsolatuk intimitását. noha sok esetben jobban tennék. ugyanis ahogy én látom az emberek nem azzal csinálják akivel megbeszélik, aztán meg csodálkoznak, hogy miért nem működik. azok pedig amik nem képesek megbeszélni... nos Ők így jártak és nem tudom sajnálni őket... ha az ember akar valamit nyissa ki a száját.

visszatérve az alapsztorira, nem a verekedés a fő megoldás, hanem a beszéd. tessék elmondani azokat az aggályokat is amit az ember eddig valamiért nem mondott ki. például, mi hiányzik neki az életből, mi az amitől nem érzi jól magát az aktuális szituációban, és nem kell üvölteni, csak kellemes hangnemben határozottan elmondani... noha ehhez kell a másik fél is, hogy civilizált ember módjára képes is legyen minket végigalhatni, beleböfögés nélkül. el kell mondani azt is amit azért nem teszünk, mert jaj lehet megbántjuk vele. szard már le. azzal ha pofántenyereled nem bántod meg? dehogynem. nyilván a szavak sokkal súlyosabbnak hatnak a fizikai behatásoknál, de többet is el lehet vele érni. sokkal többet. ki kell mondani. szeretlek, imádlak, de bocs... nem érzem, hogy te is akarsz... mi a baj? vagy belemondani az arcába, megcsókoltam ma valaki mást... és tudd meg baszott jó volt... bla bla bla.... és el kell mondani. ha pedig a másik ezért nekünk esik... két dolog lehet... ha aki nekünk esik az nő akkor szeret és most épp kinyírtad az önbecsülését, ha férfi akkor pedig egy vadállat akit azonnal dobj! mert mint tárgy szerepelsz a leltárában és nem mint társ, noha neki is kinyírtad az önbecsülését rendesen :). mert ha társ lenne akkor megértene, elfogadná és elkezdene veled pofázni..., hogy miért?
mert ezer egy oka lehet... kíváncsiság, vágy... véletlen. sose lehet tudni... ha ez nem változtat az érzelmein és nem kívánja ezt heti ötször megismételni akkor nincs akkora baj... de ha hetente kétszer előfordul jobb ha a másik is elkezd új párt keresni magának...
hogy lehet egy csók véletlen? ha a kíváncsiság és a vágy egyszerre jelen van mind a két fél részéről egyazon helyen egyazon térben akkor a józan ész nem fogja meggátolni, hogy meg is történjen, de miért is kéne? csak egyszer élünk.
az az ember aki pedig felhőtlen boldogságban él párjával és minden pont olyan amilyennek szeretné, baromira nem lesz kíváncsi a másik csókjára, de még kevésbé fogja kívánni azt... ha mégis, akkor tedd a szívedre a kezed és mond ki hangosan, hogy tényleg minden jó..., de ne úgy fojtasd hogy lenne, mert az úgy már nem ér.

Ui.: Kedves lécci, ha netán ezt olvasod, kapcsold be a telefonodat.. mert szeretném hallani a hangod.. :)

#50

lassan ideje lenne összeszednem magam. céljaim elérése a mostani formában igencsak lassú ütemben zajlik. azt, hogy hogyan tudnám ezt elgyorsítani már rég tudom, de egy kényelmes és nem túl törtető emberként ez nemigazán fog menni. a baj az, hogy félek megint mindent elölről kezdeni. tulajdonképpen az emberi kapcsolatok azok ami miatt inkább maradok a mostani helyzetben és boldogulok ebben... és keresem ebben a boldogságom. illetve meg is találom. boldog vagyok... jól érzem magam minden rossz ellenére is ami történik... figyelmen kívül tudom őket helyezni, és képes vagyok élvezni az életet ezek ellenére is. tovább lépni nagyon nehéz. sokan mondják, hogy a helyemben... persze, de beszélni könnyű! ők hányszor léptek tovább? hányszor kezdtek "ÚJ" életet valahol máshol, új emberek között? hányszor kezdték újra kiépíteni az emberi kapcsolataikat? mert nem az a kérdéses, hogy új helyre költözik az ember, egy idegen helyre... mert az nem téma, pár nap alatt megismerheted és feltérképezheted az új környéket, de mi van az emberekkel. a kívülállót egy közösség elég nehezen engedi be... igaz ez a bejutótól is függ. sose felejtem el... amikor még gimis voltam, nagyon nehezen ment az emberi kapcsolatok kialakítása... aztán főiskola rengeteg melóhely, majd egy tucat lakóhely. meg lehet tanulni, ki lehet nyílni. ha azt nézzük, hogy mennyire voltam nyitott tíz éve és mennyire vagyok most akkor egy tízes skálán ez 2:8! ami azt hiszem igencsak haladás. de lehet hogy a nyolc az már kilenc is van. egyébként imádok költözni, imádok új embereket megismerni, imádom a kihívásokat, a szokatlant. csak egy gond van vele, hogy a megismert megszeretett emberek, hirtelen messzivé lesznek...

#48

van az úgy, hogy az ember összejön valakivel és azt hiszi, hogy az illető egyedülálló. néz is bután, mert a múltjából következően ezt el sem hiszi, aztán egyszer csak azt mondják neki, hogy szeptemberben férjhez megy. noha valami miatt teljesen azt hiszi, hogy ez baromság... meg, hogy csak viccel, de ugye én igen csak hiszékeny ember vagyok. akkor is hiszek a másiknak ha majdnem biztosra tudom, hogy az nem igaz. a kulcs pedig a majdnem. Mivel nem tudhatom biztosra, így elhiszem. főleg ha nem mosolyog és nem röhög, hanem teljesen komolyan mondja... szóval ilyen az én formám. no, de hát miért is lepődnék meg... ilyen az én formám.
ami pedig a tabu témákat illeti.. maradtak... nem engedte megtörni magát, nem beszél róla... pedig szerintem noha egy közösségben... a közösség összetételéből fakadóan lehet olyan, hogy tabu, de egy párkapcsolatban ilyen nem lehet... főleg nem ha egymás iránti érzésekről vagy vágyakról van szó. persze ki lehet mutatni... de sose árt szóban is megtenni, ha netán a kifejezőkészség ebben a témában nem a legerősebb.

szívfejlövés

az ember egyik nagy hibája az amikor csak a szívére hallgatva dönt...
az ember másik nagy hibája ha csak a fejével dönt...
az embernek van még hibája például ha a szíve helyett a fejével dönt...
az is gond ha a feje helyett a szívével dönt...
az ember sikeressége attól függ, hogy a fejével dönt-e...
boldogsága pedig attól, hogy képese a szívével dönteni...

az ember nem képes csak az egyikkel jó döntést hozni... hosszútávon legalábbis képtelen
az ember hozhat jó döntéseket az életével kapcsolatban a fejével rövidtávon.
az ember képes boldogságba boruló döntéseket hoznia a szívével, rövidtávon az tuti.

az ember boldogságához a szívével kell hozza a döntéseket. de hogy az maradandó maradjon hosszútávon a fejet is be kell vonni.

én úgy gondolom, hogy a boldog élethez kétharmad szív és egyharmad fej kell. akkor viszont hosszú ideig boldog tud lenni.

az ember sikerességéhez pedig kétharmad fej és egyharmad szív kell, azért, hogy ne bánja meg sikerességét.

én viszont nem követem a saját teóriámat. fél-fél adagot hagyva rendszeresen hülye döntéseket hozok, érzelmeket táplálok. el kellene döntenem végre mi akarok lenni?

sikeres

vagy

boldog

#35

volt idő úgy négy éve amikor nagyon keveset aludtam, pusztán napi négy hat órákat. azelőtt úgy hat hét éve volt, hogy tíz tizenkettő egy nap. annál régebben átlagosan nyolcat. most újra ennél tartok. nyolc tíz órát alszom. főleg, ha esik az eső akkor inkább tízet. ma konkrétan kilencet. az alvás egy érdekes dolog számomra, ott is élek, szinte mindig álmodok, mindig mást, van hogy emlékszem van hogy nem, van hogy csak arra, hogy jó volt vagy rossz. ma sem emlékszem pontosan mit álmodtam, de jó volt. csak hát kelni kell lassan indulok dolgozni, de még pakolni és enni is kell előtte.

akcióváltás erről fog szólni a napom. egy olyan raktárban ami felett már nem én vagyok az úr, egy olyan raktárba ahol nem lehet hozzányúlni ahhoz ami kell neked, mert a kolléganő átvette a hatalmat. ez nem is lenne baj, ha bírna azon emberi tulajdonságokkal mint az értelem, a józan paraszti ész, és a logika, de sajnos ezen tulajdonságokkal nem rendelkezik. de nagyon tudja osztani az észt, hogy mit hogyan kell csinálni, hogy mi nem jó, meg hogy mindenki hülye csak ő nem. komolyan mondom, szeretném jól nyakon vágni és megkérdezni:

- Hülye-e vagy?

de nem szabad. érzem a vesztem. tudom, hogy tudok, és tudom, hogy működne is a dolog, ha hagynák, de nem. beleszól a kedves kolléganő, beleszól a kedves kolléga és a kedves igazgatónak is sikerült megmagyarázniuk, hogy én vagyok a hülye, pont. nekem mennem kell. el innen szaporán. most a kérdés az, hová?

The Book of Eli

mind az már feltűnt, eddig nem voltak címek... pedig szeretem őket. annyi mindent el lehet mondani csak a címben. annyi minden benne lehet egyetlen szóban, és annyi minden egy csepp vízen. egy mozdulatban. letöltöttem egy filmet, amit nem így kellett volna látnom. nem volt ennek felhajtása, pedig ezt a filmet látnia kéne mindenkinek. végignézni kicsinek és nagynak, és elgondolkodni a tartalmán. ezt moziban szerettem volna, kifizetve a jogdíjajkat, nagyban ütősen. noha így is ütött, de nagyot! nagyon nagyot!

The Book of Eli - Eli könyve, de számtalan nyelvre le lehet fordítani mint azt is a világ összes nyelvére lefordították amiről szó van benne. a könyvről. tán ez az egy olyan amit úgy húsz éve még nem kellett nevén nevezni. mint ahogy régen, de szerencsére helyenként most is van akik tudják kiről van szó ha nem nevezik nevén. és ez a könyv nem a kámaszutra, a személy pedig nem a sátán.

létezik-e egy felsőbb hatalom, vagy létezik-e a teremtés. senki nem tudja, én sem. illetve, ha tudnám valószínűleg nem e földi paradicsomban írnám e posztot.

ez is egyike azon filmeknek amiket befogadtam, és amikre azt mondom, hogy igen. abba a kategóriába sorolom aminek értéke is van. nem a fantázia, vagy a jelenetek miatt, hanem pusztán a tartalma miatt. mindenekelőtt a színészek jók. a sztori sem lapos, a képi elemek is hihetőnek tűntek számomra. de maga a film mondanivalója ér a legtöbbet. noha helyből tudnék olyan embereket mondani akik megnéznék és laza mozdulattal mennének tovább, ez szar volt!

ők ismerőseim, ők barátaim, mégis ők azok akiket nem tudok úgy igazán emberszámba venni. nos miért? mert csak egy dolog hiányzik belőlük, hogy emberszámba vegyem őket is. csupán az! az emberség. nem akarom azt mondani, hogy bennem milyen sok van, mert nem. nincs bennem se sok ebből, de van, egy pici egy szikrányi. de éppen elég ahhoz, hogy ebben a társadalomban még így is emberibbnek hihessem magam a többieknél.

ami vigasztal, hogy nem én vagyok egyedül ezzel.

ugyanakkor az ilyen filmek könyvek vagy bármi is legyen ami gondolatokat ébreszt bennem. arról, hogy hogyan élek, arról, hogy mit dolgozom, arról hogy boldog vagyok-e egyáltalán, arról, hogy lehetek-e az.

egyáltalában is arról, hogy mi az amitől én boldog lehetnék. mostanában megvan minden, van internet, van telefon, van mit enni (általában), van munkám, mi hiányozhat. azt hiszem a szeretet, a szerelem, az az érzés amikor adni akarsz, amikor mindent megtennél, amikor nem látsz kettőig, amikor úgy érzed, Ő a minden, az amit félsz megtalálni, sőt az amit jobb ha meg se találod, mert utána nem akarod elveszíteni.

éreztem már ezt, nem is egyszer, de mindig hiányzott valami. de mindig elbasztam valamit. általában azt, hogy olyan személlyel volt kapcsolatos aki csak részben vagy egyáltalán nem tudta, netán nem is akarta viszonozni ezt. csupán az miatt aki vagyok. ez vezetett oda, hogy jelenleg több mint harminc személyiséggel bírok és nem tudom melyik az igazi. ez pedig nagy trauma és törés is egyben. ettől határozatlan, döntésképtelen, és sorolhatnám milyen vagyok. van aki az egyik énemet ismeri van aki a másikat. vannak emberek akik ha beszélgetnének rólam, nem jönnének rá, hogy ugyanarról az emberről beszélnek, ebben egészen biztos vagyok.

egyenlőre egyetlen olyan dolog van a földön ami teljesen ki tud kapcsolni, az pedig a bicikli. felülni rá valahol és tekerni, haladni előre. mostanában az az egyetlen olyan állapot amikor igenis érzem önnönmagamat. amikor felszabadulnak a gondolataim, kikapcsolhatok egy kicsit, élvezve a zöldellő tájat,  a majdnem friss levegőt, és szidhatom az autóst, aki amúgy sem hallja, meg nem is érdekli, mert tekintet nélkül a védtelen bringás mellett száguldozik, bele sem gondolva, hogy az is egy élet.

félek magamtól, félek valamitől, és ez nem jó. egy valaminél nincs rosszabb amikor magamtól félek. mert az nem jót jelent. félek érezni, mert amit érzek az bennem van. és minél jobban érzem annál több énem csatlakozik ehhez. ha pedig egyszer minden énem egyszerre ugyanazt ugyanúgy érzi, végem. ugyan az az, az állapot amit újra és újra kergetek, mert érezni akarom, mégis pont ez ami miatt egyre többször hullok szét és egyre több darabba.

mert kezdetben vala csak egy csecsemő, egyszerű öntudattal. képes volt érezni az éhséget, és az alvás állapotát még álmok nélkül élvezni. de az már régen volt, azóta eltelt huszonhét év. noha istennek hat napra volt szüksége megalkotni a földet minden teremtményével, hogy aztán a hetedik nap megpihenhessen. megalkotott engem is, és azóta sok hat nap telt el. én meg minden hat nap alatt változtam fejlődtem, öregedtem, és tart ez folyamatosan teljes szellemi vagy fizikai leépülésemig, változatlan.

szeretek élni, és szeretem meg is élni, azt amit meglehet. noha a pillanat, az aktuális pillanat számít, mégis a jelen és a jövő miatt képtelen vagyok a mostnak élni. ki tudja lesz-e jövőm, így ezen elgondolás alapján nem annak kéne. a jövő még előttem, de egyre szarabb jövőképpel.

utálom anyámat! utálom apámat! utálom, nem, gyűlölöm a húgom, és átkozom magam amiért megszülettem, s ha már megszülettem miért nem a természet rendszerét éltem. mert úgy egészen más lenne az életkép. megszület felnő, "kirepül" és soha többé vissza nem néz! onnan nem lát nem hall és a többi. de nem nekem meg kellett hallanom hogy fiam segíts... tudom, hogy nem csak ez volt az ok, de tulajdonképpen ennek is döntő szerepe volt abban, hogy most egy elcseszett élet kellős közepén épp nem tudom, hogy szeretnék-e reggel felkelni.

ez egy kicsit túlzás volt, mert a holnapi Kárpátia koncert miatt érdemes lesz felkelnem, és talán még Őt is láthatom, e kettő miatt holnap is fel fogok kelni...

#25

ma kénytelen voltam bérletet venni. hiába próbáltam elkerülni, az időjárás viszontagságait, valahogy nem engedte. bicikli még így esőben is jó öt - hat kilométerre való eljutáshoz, de húsz az egy kicsit sok. mostanában pedig esik az eső bőven... csak rá kell nézni a Rinyára, vagy meg kell kérdezni egy Tisza melletti lakost... egyből érezhető lesz, a kezdődő pánik... a pincék ugyanis már tele vannak vízzel.

mindenesetre nem ez akart lenni a mai napom témája. igazából azt sem tudom hol kezdjem el, de valahol az elején kéne. pontosan ott, hogy hogyan állnak össze a fejemben a gondolatok. de sajnos ennek törvényeit magam sem ismertem ki még teljesen, így eme nemes dologról nem tudok mit mondani. arról viszont igen, hogy az általam észlelt és látott világra van egy élhető elképzelésem. noha, hogy ez az elképzelés életképes-e azt nem tudom. eddig nem igazán bizonyult annak, de rajta vagyok az ügyön.

azt szeretném leírni, hogy én hogy látom a világot, de ez igen bonyolult. egyszerűen nem akar menni a mondatokba formálás. de na szóval: az van, hogy szerintem van az egyén. az egyén összefoglalója a test és a szellem egyben. ez az egység ebben a formában egyszeri és egyedi. hihetünk bármiben. hihetünk a túlvilágban, hihetünk a reinkarnációban, hihetünk a halálban, a szellem létben. az egyén így ebben a formában még egyszer nem fog létezni. hogy miért? mert ha létezik túlvilág, akkor a lélek felszáll és él tovább a mennyországban, vagy alant a pokolban, de a test nélkül. még ha kap is egy másikat akkor se ugyanaz, az egység az megbomlik. Ugyanez van a többi esetben is. maga az egyén szétesik. csak az egyik felfogásban a lélek él tovább, míg a másikban a test, illetve teljes pusztulás vár mindkettőre. de tulajdonképpen mi erre nem fogunk emlékezni, most meg nem tudjuk. így azt kell, hogy mondjam, az egység felbmlik, tehát addig kell örülni neki amíg egyben van.

ezen rövid idő alatt kell kihozni belőle a maximumot. ezt mindenki másképpen próbálja. mindenkinek más az értékrendje. mindenkinek más a boldogság. olyant is láttam már, hogy valaki konkrétan attól volt boldog amitől én az őrületbe tudtam volna kerülni. olyant is láttam, hogy valaki már annyira kiélt, hogy már nem tud boldog lenni.

szerintem, mégis minden ember tudja, hogy hogyan kell, vagy akar boldog lenni, de vagy csak valami oknál fogva ezt nem képes elérni, vagy igazából nem is akarja. vannak akik szerint cél a felhőtlen boldogság világ végéig és ebből az elképzelésből nem engednek. ők azok akik vagy tényleg boldogan tudják leélni az életüket, vagy soha nem is lesznek azok.

én az az ember vagyok akinek felhőtlen boldogság cél. de akkor is belemegyek, ha azt csak kis időre kapom. akkor is ha éppen egy közepes boldogságban élek. noha ebből fakadóan, boldogságom okát meg is becsülöm, de nem vagyok oly ragaszkodó. ez abban nyilvánul meg, ha például szeretnék egy társat, de az valamiért elérhetetlen, vagy nekem nem jön be annyira akkor egy új, akár, akkor kibontakozó kapcsolatba is simán belemegyek amennyiben attól is elérhető az a boldogság amire vágyom.  még abban az esetben is ha csak percek vannak egy másik gondolat egy másik boldogság fele.

szeretek szeretni, és szeretem ha viszont szeretnek. de van ezzel egy baj. az egység. ahhoz, hogy igazán szeretni tudjak, szeretnie kell a testnek és a léleknek is egyszerre. ahhoz, hogy tényleg szeretni tudjak testtel és lélekkel engem is szeretni kell. ha valamelyik hiányzik, akkor a bomlott egység bomláshoz vezet. és vagy megbomlik az amúgy egésznek hitt valami, vagy soha nem is lesz egész.

van olyan hogy szeretnek lélekkel, a lelkem hiába viszonozza, ettől nem érzem magam annyira boldognak. imitálásnak is kevés. ez csak szimpla becsapásom... nem igazán gyere be.

van olyan hogy szeret a lélek, a test csak érdeklődik, noha testem szeret lelkem csak érdeklődik, ez se az igazi. hiába erős az érzés, mert tudja... nincs meg az egész. az érdeklődés kevés, vagy akar, és én akarom. vagy így jártunk...

az kell nekem ahol nincs feltétel, ahol feltételek nélkül elcsaphat a boldogság. ahol érzem hogy átölel a test, ahol vele együtt megcsavar a lelkek vihara. boldog akarok lenni, szeretni. szeretni, testtel lélekkel. nem kérek sokat, csak ugyanezt, feltételek nélkül, hogy én is úgy adhassam.

 

#6

"Te bezzeg mindig eléred,amit akarsz! Neked lehet hogy van agyad, de se szíved, se érzéseid nincsenek!"

ez azért nem egészen így van. habár, sajnos valahol igazat kell adnom. az, hogy mindig elérem amit akarok, ez nem igaz. sajnos van amit nem érhetek el akárhogy is küzdök. lehet azért, mert ami nem megym azt inkább nem erőltetem. különben is, az a probléma ami nem oldódik meg magától harminc napon belül, nem érdemli meg, hogy foglalkozzanak vele.

ja, valaha elég okos embernek éreztem magam, de párszor úgy beütöttem az agyam, hogy csak na. egyébként a legutolsó ilyen csattanás az fél nap, a mai napig tartó amnéziával párosult. azóta felejtek, és a gondolatokat se tudom úgy összerakni. egyre gyengül a koncentrációs képességem és a józan, tiszta gondolkodás is lassan a múlté.

nincs szívem. nos találó. összetörték. nem egyszer, nem kétszer. így nincs. tudom írtam olyan felelőtlen kijelentéseket, hogy összeragasztották, meg ilyenek, de valójában nem. nem lehet összeragasztani, mert nem hagyom. nem élnék túl mégy egy ekkora traumát, gyenge hozzá a szívem. voltam már egyszer egy ilyen állapotban, akkor három év kellett, hogy megint érezni tudjam a szívem szavát. de előre úgy se tudom megmondani mikor lesz az, amikor megint hallhatom édes suttogását.

érzéseim vannak! csak nem akarom, hogy legyenek, és nem is hagyom, hogy legyenek. tulajdonképpen a rólam tett megállapítás első része pont ki is fejezi, hogy mi az oka annak, hogy nem hagyom kibontakozni őket. minden érzés szabadjára engedése előtt végigesik egy racionális gondolathullámszűrön és ha átjut akkor elkezdhet kibontakozni.

hogy mi ez a szűrő:

• tényleg tőlem származik az érzés, vagy valaki mástól?
• akarom én ezt az érzést?
• holnap után is így szeretnék érezni?
• miért jó nekem ha ezt érzem?
• kinek jó ha ezt érzem?
• árt valakinek ha ezt érzem?
• nekem származik rossz abból ha ezt érzem?
• bántok valakit azzal ha érzem?
• mennyibe kerülne nekem ez az érzés? van rá?
• mások szemében milyen, ha ezt érzem?

ha ezeken átjut az érzés, akkor talán hagyom kibontakozni addig marad ott ahol van. így igazán egyszerűen tűnhetek egy érzéketlen fasznak... nos akkor ez van. de bizonyos körülmények között nem hagyom élni az érzéseket. ha valaki pedig ilyen helyzetben is ki tudja csikarni belőlem az általában nem kis kíváncsi rá, hogy hatna ez az érzés más körülmények között.