mindennapjaim szöszenetei...

• Blog oldal
• Archívum
• 
• 

antidepresszióhoz azért kevés

kösz jól vagyok. a világ most már mondhatnám lassan teljes körülöttem, sőt túlságosan is teljes. megvan a lelki s egyéb támogatásom, csupán két dolog van min segíteni kellene hű, de nagyon gyorsan.

ma rá kellett jönnöm, hogy szellemi kapacitásom ki nem használtsága az mi nem hagy nyugodni, az mi miatt nem vagyok magamnál, mert nem elég ha a test olykor olykor elfárad, a szellemnek az agynak is szüksége van arra, hogy kiélhesse magát, de agyamat évek óta nem használom, s nem másért mert nincs értelme, s mert szellemi kapacitásának kihasználására lehetőségem sincs. s csupán mert nincs papírom arról, hogy nekem bizony van agyam... így a mai magyar társadalomban, s munkaerőpiacon bizony papírok nélkül egy üresfejű fiatalember áll. ki lehet, hogy rátermettebb egy-egy feladatra mint diplomázott társaim, kiknek évekig segítettem közelebb kerülni a diplomához, de ezt dobta a gép.

a másik, anyagi hátterem az mi erősen aggasztó. nem tudom mit kezdek most magammal. miből fogom folytatni az életem. s noha olyan lemondónak hangzik agyam most erősen rá van erőltetve arra, hogy megdolgozzon azon, mivel is juthatok gyorsan sok pénzhez, s lottózóba hiába is térek be, oda szerencse kell, s nem én. nekem meg mostanában erősen elfogyott a szerencse tablettám.

a remény halála...

hogy vagyok? kérem szépen teljesen jól. egy fogammal kell kezdenem valamit egyébként jól vagyok...
hol vagyok? magam alatt nem gyengén...
de az idő... az fog megoldani mindent... arra gondoltam felülök a bringámra... és új életet kezdek... nyakamat rá, hogy a kongó közepén nem fog rám találni senki...

magányosság...

szívem dobbanása lassan szűnik meg... időről időre ugyan megdobban, de valahol mégis egyedül van a világban... tudom, hogy erről csak én tehetek, így ez ellen is csak én tehetek... de őszintén megmondom nem tudom, hogy akarok-e tenni ellene. oly sok csalódás, s olyan sok fájdalommal van már tűzdelve szívem, hogy talán ebben a formában próbálom védeni... de kockázatok nélkül nem lehet nyerni se és mégis egyenlőre hagyom... hadd sodorjon az élet szele merre fúj... s majd kikötök valahol... mert nekem is van hely valahol a világban... nekem is van célom valamerre... az én boldogságom is rám talál egyszer, csak az időt kell kivárnom.

visszaszámlálás...

noha a visszaszámlálást az ember általában viszonylag közel kezdi meg a célidőtől... én most mégis elég messze megkezdem... negyven... ennyitől kell visszaszámolnom, és újra szabad ember leszek, lehullanak láncaim s a kényszer sem köt majd többé sehová... újra szabad leszek... már csak ezt a röpke negyven hónapot kell átvészelnem valahogy...

mit is akar?

hogy ki... akárki...

vajon mit akar az ember megvalósítani röpke élete alatt? vajon mi az amit meg is tud valósítani belőle? és ha megtette ott a kérdés, hogy visszagondolva életére nyugdíjas évei alatt, vajon akkor is úgy gondolja, hogy ha újra kezdhetném akkor is ugyanezt tettem volna?

mert én nem. határozottan máshogy tennék mindent, de valahogy mégsem. mert amire most azt mondom, hogy máshogy csinálnám az a mostani énem. akkor más voltam, s azóta formálódtam, változtam, de mindenképpen oly hatások értek melyek folytán gondolkodásom, ha hangyányit is de más. mert másképpen gondolok most valamire, s másképpen gondolok ugyanerre holnap is. ahogy a múlt héten nem is gondoltam arra amire most gondolok.

kezdenem kéne valamit azzal amit sok sok éve kaptam szüleimtől... de nem megy. társadalmunk s szívem hatalmassága miatt nem tudok mit kezdeni. csak próbálok fent maradni az élet habos hullámain. igyekszem nem belefulladni eme hatalmas óceánba. igyekszem túlélni a mát, hogy holnap újra megcsodálhassam a napot, a felhőket s a kék eget.

a vihart mint olyant nem szeretem. nem szeretem, de valahogy közöm van hozzá. nem kell másra gondolni csak a tizenkilencedikei viharra, mi szétvert egy fél várost, s mi a munkahelyem közvetlen közelében óriási erőkkel tombolt.

de ugye itt is az a kérdés mi volt előbb a tyúk vagy a tojás! hát ebben a történetben se lehet igazából megfogalmazni, hogy azért van vihar, mert bánat éri lelkem, vagy azért éri bánat lelkem mert vihar tombol az égen, de szinte mindig együtt jár e kettő.

visszagondolva amióta eszemet tudom ott ahol voltam, s helyben igazi szívembe ható fájdalom tört, ott az időjárás volt az mi könnyeimet hullajtotta. neki kell, mert bennem már nincsenek könnyek. sírnék sokszor, bömbölnék mint egy gyermek, de nem megy. arcomra ráfagyott a mosoly s nem megy a fájdalom kimutatása oly szinten mint amennyire az tombol bennem. így hát tombol helyettem az ég.

augusztus hónapban két igazán nagy vihar tombolt Nagyatádnak környékén... s bocsánatot kérek mindenkitől, de nem én voltam a hibás. nem azért érte lelkemet bánat, mert vihar jött... a vihar azután jött miután szívem sírt volna de szememből a könny nem jött...

huszadika

igen az van ma. már tizenegy napja nem posztoltam semmit s nem azért, mert nem történt e pár nap alatt semmi csupán mert azt a gyötrelmet felismerést nem lehet leírni ami ez-idő alatt megesett velem.

nincsenek szavak arra, hogy lelkem mennyire van önnön magába roskadva, hogy mennyire hiányzik neki, hogy ne magánytól búsan keljen este fejemet párnámra hajtani. hogy mennyire vágyja szívem, hogy karjaim ölelhessenek, hogy a reggel napsugarának ragyogása ne is tűnjön fel, mert szemem nyitásakor mellőlem valaki túlragyogja. s mindez lehet csupán az én hibám. éltem én életet igen furcsát. éltem együtt, voltam szerető, s hazudtam is már magamnak a boldogságról, de sehogy se sikerült... nem találtam, s nem találom.

érdekes kommentet kaptam a minap. de elfoglaltságom okán nem vettem észre. az érdekesség pedig az, hogy ezt már mondták nekem személyesen, s a még érdekesebb benne az, hogy tudom. ismerem magam. sajnos ha valami nem egyértelmű azt sose nem veszem észre. de titok mögé bújt kommentelőm, s kiléte ismeretlen... pedig úgy ír mintha ismerne is... de hát ki tudja...

nem is vagyok tán igazi férfi... kavarodnak tovább gondolataim. nem vagyok nagy csábító. valahogy mindig úgy jött ki a lépés, hogy engem csábítottak el. elém álltak, megragadtak... de valahogy levadásztak. mert képtelen vagyok támadni... gyáva vagyok s elsőnek nem "támadok". vissza azonban habozás nélkül...

szótlanság...

nincs több beszélgetés... mondja csak a magáét, nem érdekel, ezt elcseszte. rosszat mondott rosszkor, én meg szépen besértődtem. így hát drága édesanyám szeptemberig nem beszélgetek magával. ez van.

mindezen gondolat által kitaláltam azt is, hogy mi lenne, ha kicsit visszafognám magam, és nem beszélgetnék. csak elbújnék a világ elől, s a kelleténél több szó nem hagyná el számat. ez lenne ám egy igazán nagy próba számomra. azt, hogy nem gyújtok rá jobban kibírom mind azt, hogy nem beszélek. imádok beszélni. a szám jár ha kell ha nem. ha figyelnek rám ha nem. ez egy igazán nagy próbatétel lesz, de meg kell próbálnom változni. szép lassan el kell tűnöm a képzelt középpontból. hogy aztán eltünhessek e föld színéről.

takarítás

szívem s lelkem is takarítanám már... de ma csak szobámra került sor. jó ideig eltartott... kihordtam mindent, takarítottam, port töröltem majd szépen visszahordtam mindent. nem szeretek takarítani. de muszáj. valahogy a takarítás mindig depresszióval jár, hisz az ember keze ügyébe akadnak dolgok, miket azért tett el, mert nem képes kidobni, miket azért tett el, mert nem akar rá emlékezni, mik azért nincsenek szem előtt, mert jobb ez így mindenkinek. de az a csúnya takarítás az előhozza ezeket a tárgyakat előhozza az emlékeket, s felidézi az ember boldogságát, szomorát, s nyűgét visszamenőleg az időben sok sok ideig. s nem tud ellene tenni, csak leül gondolkodik... összehasonlítja jelenét, múltját, s alkot egy jövőképet. nos nem kívánok tovább élni. a történelem folyvást ismétli önnön magát. s velem folyton elbánik. ha csak azt hiszem, hogy  most kicsit is jobb lesz... rögtön jön a felvilágosodás... minden sokkal rosszabb lett.
nem kívánok sokat az élettől, csak kíméljen meg érzésektől, vágyaktól, akarattól, gondolatoktól... ürítsen ki. legyek üres s érzéketlen, hogy hadd tegyem a dolgomat, had élhessek tovább, mert ez így nem megy. ez így nem élet, s így nem is akarok.
szeretném ha néhány fogalom mostantól ismeretlen lenne számomra innentől. ezek a szerelem, gyűlölet, igaz és a hazug a vággyal egyetemben. nincs szükségem ezen szavakra, mert csak megnehezítik az életem, mert csak szenvedést hoznak.
szívem takarítanám, ha tudnám, lelkem kiganéznám, ha menne, fejemből gondolataimat szeretném kiszórni... üres akarok lenni... mint egy zombi. mert ez az egyetlen megoldás könnyeim eltüntetésére... csak ez ment meg attól, hogy szemeim ne folyjanak nap mint nap.
mert szívem szeret, vágyaim tombolnak.... gondolataim pedig rettenetesen meg vannak zavarodva... de ez így nem jó... ez így nem működik... ez így nem teljes!

barát

a barát megérti ha valami bajod van, a barát segít túljutni a bajodon, a barát mindig melletted áll, úgy érzem egy baráttal kevesebb... így jártam. ő más világban él... hogy mi lesz ebből? vagy menekülés... újra... nagyon messze... vagy? ne az legyen... mert az csak nekem megoldás.

szomorú, de ez van

nincs mit mondanom. csak annyit, hogy szomorú, de ez van. az emberi lélek, mint olyan kifürkészhetetlen. az agy még bonyolultabb. elegem van ebből. Nem! Nem kérek ebből. bonyodalmak titkok nélküli életre vágyom. Nem kell a hazugság. Nem kell semmi. csak boldogság, de azt nem érdemlem meg. elég volt. ha nem lehetek feltétlenül boldog ez van. így élek még egy kicsit. majd meg keresem azt az áldott jó diófát és nem érdekel majd, hogy ki talál meg. a lényeg nekem minden földi bajom megoldódik.

Sírva ébredés

sírva ébredés... no ám nem szó szerint... csak a lélek az, mi magába roskadni látszik. játék az élet, de nekem ez nem jó így, hisz én vagyok a játékszere. játszani én szeretnék... mégis velem játszanak. szeretnék már boldogan felkelni, ahogy a nap bújik  elő a horizont alól egy felhőtlen reggelen, fényével s melegével árasztja el a tájat. szeretnék szeretni. élvezni azt hogy élek. érezni hogy létem nem csak üres megalkuvás. mert nem alkuszom meg a fél boldogsággal. így inkább egy erősebb boldogtalanság érzésével tengetem mindennapjaim, de akkor is teljes az érzés. vágyom a halált, mert nem jön a boldogság. mégsem fogom feladni, hisz még rám találhat. sok esélyem ugyan nincs, mert az vagyok aki s érzem belőlem fakad a boldogság elutasításának gyökere. én vagyok az oka. mást nem hibáztathatok. mi végett döntéseimet egytől egyig én hozom, azok mögött mégis túl sokszor valaki más jóléte vagy boldogságának érdeke áll. mégis mondanak sokan rosszat, sokszor azok is kiket magam elé emelve sorsukat lelküket jobb élet felé terelem.  mondhatom hát én is: "Tu quoque, Brute, fili mi!"^* ahogyan Caesar is mondta utolsó mondataként. mert kaptam már kést hátamba s fogok is kapni még párat életem során. Szeretek! lelkem oly szerelmes, mosolyom mégsem egész. viszonzatlan szerelem az mi mar, ott tombol belül s napról napra segít, egy nappal közelebb jutni az elmúláshoz.

^*:„Te is fiam, Brutus!” – Suetonius görög feljegyzésének egy modern latin fordítása

depresszióm nyomában...

szerelmes lélek az mi lakozik bennem,
mi tombol, s üvölti, had szeresselek.
nyugalomra persze nem lel...
nyugtát nem találja, míg szerelem nincsen.
míg ölelés nem szerelmet fejez.
lobog a lélek, tűzben perzselődik,
s pokol kínja járja lelkem minden percben.

vágyom a szerelmet,
nem létezek nélküle,
nem élhetek nélküle,
de el vagyok utasítva,
s ez nem jó így nekem.

lelkem kínjában vezekel.
vágyik halál után...
érzéstelen üres állapotra,
mikor megnyugodhat, létezés hiányában.

esetleg...

de nem. mert valami hiányzik, nagyon! jobban mint hinnéd. nem a pénz vagy a hírnév, megbecsülés, vagy a nyugalom, netán nyüzsgés... nem semmi más mint az ölelés... és akkor megvan minden. lehet nyüzsgés, kacagás, együtt pityergés, vagy csak bambulás... de nem külön, hanem ketten, s helyben oszthatod meg örömöd, bánatod, ez hiányzik. az érintés, s hangjának varázsa, karjainak ölelése... tudom kaphatok egy képet mit szét is téphetek... de nekem nem a kép kell, hanem Ő, széttépni nem akarom, de várni... minek, jő a halál akkor mikor jönnie kel, s nem előbb, s nem később csak akkoron, mikorra megírva vagyon. s azt nem érdekli, hogy épp boldog vagy-e, vagy lelked fájdalmasan üvölt, akkor visz mikor érted jött. de én szeretnék elmenni, úgy, hogy boldog vagyok, örömmel lelkemben, s nem csak annak emlékeivel. szeretnék úgy lefeküdni, hogy ne bánjam, ha másnap nem kelek fel, úgy hogy azt mondhassam, erre vártam... megvan mindenem! mert a halál jöhet bármikor:(! minden napomat boldogság felhőin ugrándozva öröm mámorának lebegésétől szeretném tölteni, míg az időm biztosított e földön.

keresem hát azt ki képes lelkét forrasztani enyémmel... de diába... erre senki másnak nincs szüksége csak nekem...

depressziónak helye nincs...

mondanám ha tudnék ilyent mondani de nem igazán megy a dolog nem nem vagyok depi mint ahogy a dupla tagadás nyelvtanilag mit is jelent s a kamion vissza is tolat rendesen hat dupla kerék élvezem az életet rendesen nincs semmim s immáron szívem is oda kölcsön kérték vitték messzire maradt a végtelen űr pénzem rég lelkem egy ideje s szívem is kicsavarva ráncossá aszalódva fekszik a porban várva hogy hátra rúg bele még valaki egyet mert túl sokat kértem a világtól mint tudjuk ki a kicsit nem becsüli az a nagyot innentől kezdve persze kérdésem miért lenne ezt dobta a gép de az is a kerítés túloldalára esett mi túl magas ragadtam hát itt hol emlegetik gyakran alacsony az de fenéket csak rossz oldalra születtem matekban persze jók vagyunk mert a semmi mint pont kiterjedése akár végtelen is lehet azaz minden az enyém persze csak lenne ugyanis a valóság nem matek ez test lélek érzés

keserű magány ami kínoz engem...

vég! érzem eljött értem, s lelkem tépi, marcangolja. szívem magába roskadt magányától érzi. porrá lett már minden. nincsenek vágyak, nincsenek érzések ez vagyok egy leégett gyertya, mit egyedül hagytak. míg egykoron oly büszkén hatalmas lánggal égett, s a viasz oly gőgösen terpeszkedett, most kialudt. kanóc elfogyott, nincs már mi a lángot ébren tartaná. oly sok mire szükségem van? annyi meg annyi vágy tobzódik bennem mi kitörni szeretne, de nem megy. lelkem ebben az állapotában kihat mindenre. nem tudok mosolyogni, nem tudok gondolkodni, s már sírni se... bömbölni szeretnék mint egy kisgyerek, hogy könnyeim záporában ne lássak magam elé, de már ez se megy. az ég sír helyettem, s egy egész ország tart esernyőt feje fölé, mert bánatom a földet itatja.

szerelmet akarok, felhőtlent, biztosat, érzésekkel tömöttet. kapcsolatot melyben egymás vállára hajthatjuk fejünket. érintést miben halljuk egymás szívverését, ahogyan azok egyszerre dobbannak.

társat akarok kit kereshetek, kinek lelkére vigyázhatok, ki vigyáz az enyémre? szerelmet mely az egymás iránti vágyban felhőtlenül kiteljesedhet. olyan nagy kérés ez? oly sokat kér? mi teljesíthetetlen... készen állok rá, oda akarom adni lelkem egynek. valakinek ki vigyáz rá... ki nem tépi szét, ki oltalmazza. s nem tesz mást csak Ő is adja lelkét, nekem... hogy vigyázzak rá míg élek...

negyedhárom

az ember folyton változik.. öregszik... nem, nem. a szellem az nem öregszik, csupán bölcsebb lesz, csak a test az mi amortizálódik. sejtszinten lelassul a frissítés, de a szellem az tombol. bölcsebb lesz az egyén mígnem az agy, mint olyan be nem adja a kulcsot. mindig is tudtam, hogy hülye vagyok... mert nem tudok nyelveket beszélni, mert a magolás sose ment. egy egy vers megtanulása hosszú fárasztó órákat vett igénybe mégis egy perc alatt képes vagyok elfelejteni őket. tanulni kell... nekem sose ment. ezerkettőszázhuszonkettő... aranybúla... ennyi mi megmaradt a történelemből... de be kell vallanom fogalmam sincs, hogy mi volt az. nem megy ez nekem. mert nem vagyok okos. mégis van olyan aki azt mondja hogy igen. aki rám néz és azt mondja okos vagy! hülyeség. csak mert tudom hogy a négyzet átlója az gyök kettő szorozva az oldal hosszával... na ne már, csak mert látom magam előtt azt mit látni kell. hogy a mai napig tudom mi mindenre jó ha egy derékszögű háromszög tűnik fel valahol egy matekpéldában... okosnak tartani valakit csak mert képes órákat agyalni egy matekpéldán.... nem hiszem, hogy ettől okos lehetnék.

nem tartom magam hülyének... noha volt idő amikor elhittem, hogy az vagyok, mint amikor olyan is, hogy igenis okosnak tartottam magam. pedig csak gondolkodom.

az ember változik folyton, de egyvalamiben nem. az pedig az, hogy mi is érdekli igazán. matek, fizika... és azt hiszem ennyi megfűszerezve egy kis informatikával... ennyi az mi érdekel, ez az ami mindig is hajtott, de az élet változik... már közöm nincs hozzá. az életem egy kereskedelmi egységben folyik... ahol nem kell számolni. hiányzik? nem feltétlenül...

évek óta nem szoroztam össze két számot fejben, már azt sem tudom, hogy kell papíron osztani. más lett a világom... és ez nem jó így. hová lett az mit anno megtanultam, hová lett az az én amit szerettem. mikor leltem utoljára örömet abban, hogy egy összetett test térfogatát számolgattam egész éjszaka, csak mert kíváncsi voltam, hogy mekkora felhajtóerő hat rá vízben vagy netán a levegőben...

voltak álmaim, oly sok és mind ezzel kapcsolatos. várost akartam építeni a tenger mélyére... gépet alkotni mi képes a lebegésre... régen volt... s kifakultak az álmok. mert megismertem a másik nemet. a nőt!

oda vagyok értük és vissza. mégsem lelem az örömet a sokban. de vágyom az egyet. vágyom, hogy legyen ki mellettem van, ki kényezteti lelkem, simogatja testem. kinek elmondhatom álmom, ki rám mosolyog reggel.

elég volt... önző vagyok, és akarom. most rögtön, s ha tegnap lenne is későnek érzem megismerni azt, ki képes erre. ki önbizalmat ad, ki vigyáz rám, hogy a hülye halak maradjon az élet medrében, s ne annak szélén csapongva élje meg földi halandóságát. hol van, ki Ő? s mikor hajlandó rám találni.. mert belefáradtam... nincs kedvem tovább keresni!

háromnegyedhárom

nem szabad. mert beleörülök, nem szabad, mert meghasad a szívem, nem szabad mert jönnek tőle a gondolatok, miket csak nehezen tudok valamennyire leküzdeni, elfojtani hangos sóhajtásokkal, s belefojtani könnyeimbe. mégis megtettem, s megnéztem egyet. noha mese, s noha romantikus, miben persze, hogy megint győz a jó, no meg a szerelem... aranyhaj, világos... meg a gubanc, Pascal a kedvenc benne, de nem ez itt a lényeg. a probléma, hogy semmi nem oly szép, oly igaz. semmi nincs bennem mi érne valamit. csak jönnek hullámokban a tervek, hogy lehetne mindennek vége... mert nem bírom, s már nagyon nem is akarom. megvárni azt, hogy majd csak jobb legyen. hiába megyek, hiába nem várok, úgy még gubancosabb minden, még annyira se jó, s megkeverve a szart, minden rosszabb folyton, mint inkább jobb. vágyom az egyszerűre, hogy jöjjön értem, nyújtsa ki kezét, s kísérjen át, de nem jön értem se jó, se gonosz. hagynak szenvedni, itt e földön. pedig meguntam már az itteni létet, de önnön kezekkel nem... azt nem. ereket vágni, akasztani, ugrani mozgó tárgyak elé, nem! mert valakinek el kell tüntetnie a testet. nem akarom, hogy fájjon, hogy valaki is lásson. csak el akarok menni. oda hol nem találnak rám, hogy ne tudják, éle még vagy halott ha lenne oly ki keresne...persze van, de egyszer majd csak Ő is feladja, s legyek végre én is átlényegülve a halhatatlanok közé egy pillanat alatt s testem maradjon békében érintetlenül a sivatag homokja alatt. pedig nem kell oly sok minden, hogy egy magamfajta életunt ember arcán a derű s mosoly legyen folyton, semmi nem kell neki, csak az hogy érezze, nincs egyedül, szeretve van... oly nagyon... s ezt viszonozhatja bátran bármikor. csak a szerelem kell, mitől megtelik szíve, csupán ennyi kell mitől arcán az élet öröme virágzik, csupán ennyi semmi több, ez mégis oly sok, mit nem kaphat meg e világtól... mert a világ oly nagyon bonyolult, de lelkemnek túl egyszerű dolog az mi kell!

mosolyszünet

sok jelentése van ennek  a szónak. az én esetemben nem a párkapcsolati jellegét emelném ki. nálam a mosolyszünet az fizikailag, látható módon a mosoly szünetét jelenti jelenleg. egyszerűen nincs meg bennem az a töltés amitől arcomra szaladhatna az igazi, másolhatatlan, felülmúlhatatlanul eredeti András mosoly. tapasztaltam már egyre többet, hogy nem érzem azt a vidámságot azt a szabad világot amitől ez kifakad belőlem. kihunyt, mint a szerelem. elmúlt a láng, csak a végtelen semmi van már szívemben a rettegés, s a vacogás, nehogy megint szerelmes legyen. nem szabad hagyni, hogy megint tűz érje lángoljon lobogjon... noha arcomra ismét mosoly fakadna, de nem akarom, hogy megint összetörjenek. szeretnék boldog lenni szeretnék lelkemmel a végtelenben szárnyak nélkül is repülni, szeretnék lenni, létezni. nem adhatom el magam megint..., mert mindannyiszor bánat húzódott végül szívemre, s arcomról lefagyott minden alkalommal a vigyor. egyre jobban bánt ha törik lelkem, s egyre nehezebb újra mosolyt csalni arcomra. hiába nem hagyom, hogy törjenek össze, ha meg sem próbálom odaadni lelkem, sose lesz, ki várat épít belőle...

vágyakozással teli...

lehet sokfajta életet élni. a baj ezzel csak az, hogy mire az ember rájön, hogy tulajdonképpen mit is jelent az élet, hogy mik a vágyai, hogy mit szeretne addigra úgyis elcseszi. valamilyen formában biztosan.
persze vannak emberek akik úgy érzik, ők nem cseszték el. nyilván ők azok akik vagy soha nem is jöttek rá, hogy mit is szeretnének az élettől, úgy igazán, vagy egyéb körülmények miatt, amit elcsesztek, könnyen tudták a feledés homályába gyűrni.
ezzel igazán én sem vagyok máshogy. sose tudtam ,hogy mit akarok igazán, aztán elkezdett körvonalazódni, majd előtűnt a félhomályból, ugyanakkor a lehetőségek és a megvalósítás mint olyan lehetőség egyre csak távolodott.
most teljesen más van. baromira messze vagyok attól amit szeretnék, attól ahogyan szeretnék élni. nem az vagyok aki lenni akarok, de még csak nem is hasonlítok rá, nem az vagyok akinek látnak sokan, de még csak nem is leszek olyan sose. nem ismer senki, mert a bensőm nem adom, az az enyém! vagyok valaki, van egy kép rólam... mindenki számára. de a valóság más... boldog ember vagyok... igen... jól látszik... kívülről... sok szomorú lélek, bánatos, búval baszott ember lelke mégis vidám az enyémhez képest.
lelkem olyan színtelen... amolyan átlátszó szürke... búskomor, halhatatlan, vidámságot árasztó puszta...

robotember

ez jutott nekem... hogy átmenjek robotba és napot nap után éljek meg. noha elhittem, hogy ez nem kötelező, hogy én is lehetek boldog ember, hogy engem is lehet szeretni, hogy én is lehetek annyira értékes amennyire nekem tud valaki értékes és fontos lenni, de tévedtem. azt állítom magamról, hogy mindig igazat mondok... nem! hazudok! rengeteget. a baj ezzel csak az, hogy nem másnak hanem saját magamnak. szeretném megmondani magamnak azt amit érzek, amit gondolok, de nem! mindig hazudok, mert a kegyes hazugság állítólag megbocsájtható, de nem hazudhatok többet, már nem tudom magamnak ezeket megbocsájtani magamnak se! elegem van a  világból, mert nem értem. nem értem a körülöttem élő embereket. mert szeretnék én is boldog lenni. úgy igazán, de fel kell adnom ezt egy időre... mert nem lehetek az igazán. előbb magamba kell szállnom kiürítenem magam úgy igazán. rájönni, hogy miért is vagyok e földön. mert kizárt, hogy csak töltelék vagyok. nem akarok töltelék lenni. nagyon nem.

írhatnékom van...

...de nem szabad... nem mert nem tudnék objektíven állást foglalni semmiben. életemmel sem tudom mi van. most érzem ez nem az én évem. valami hiányzik... szétesőben vagyok... érzem... olyan mintha pont maga az élet lenne az mi káros az egészségemre. olyan dolgok vannak amiktől feláll a szőr a hátamon.

ma reggel a bankban egy fiatal csaj előttem vette le az automatából a pénzt miközben kislány aki épp hogy csak alig állt a lábán ott nézelődött a lábánál. hihetetlenül cuki volt, s megrémültem. ott abban a percben én is akartam egy gyermeket... ott pörgött le minden... az egész elcseszett életem, miben már rég apa kéne hogy legyek, de még évek... addig nem lehetek... mert a semmiből gyereket nem nevelek.

már csak négy év. de mit tegyek, hogy éljem azt le. robot? nem az már voltam. négy év robot elég volt. pont az a négy amikor igen is meg kellett volna tartanom magam, s akkor most nem lenne szükség erre. de most pont négy év robot kell hogy kimásszak a szarból. de nem mindegy hogyan élem le. ugyan nincsenek anyagi javaim. csak a lelkemmel s testemmel rendelkezem... de még létezhet Ő akinek szüksége van így is rám... s boldoggá tesz...

lassan mivan...

a történet nem más minthogy... na gyenge idegzetűek, és kik nem szeretik depresszióval, keserűséggel, fájdalommal átitatott soraimat azok most kattintsanak másik oldalra, a következendő bejegyzést pedig lehet elfelejteni végigolvasni. ...olyan dolog futott át nagyon vészesen komolyan gondolataimon, hogy magam is igaznak éreztem. kivitelezhetőnek, és muszáj megtenni-nek, MOST érzés hasított belém olyan villámként ami majdhogynem olyan mint amikor az emberben több lét is lakik és az egyik azt mondja, ezt tedd meg. nem más ez mint az ember tudatalattija. márpedig az veszélyes! amit az ember tudatalattija sugall, azt nehéz befolyásolni. józan erős és ép elmére van szükség, hogy annak parancsát felülbíráld, s ne tedd. nem tudom, hogy a parancs leírásával kezdjem, vagy annak előzményeivel. azt hiszem a teendővel, majdan időrendben visszafele annak előzményeivel, de csak egy darabig. hadd ne soroljak fel mindent ami a huszonhét év alatt megtörtént ahhoz, hogy ilyen gondolatok ébredjenek bennem. szóval itt ülök a számítógép előtt épp próbáltam volna netezni, ha az a hülye modem a nagyszobában már nem az utolsókat rúgná. mikoron is percenként elveszíti a kapcsolatot, így az interaktív oldalakon böngészni állandó IP cím változással szinte teljességgel lehetetlen is amikor körvonalazódott bennem. én most kimegyek, megkeresem a bálamadzagot vágok kilenc kilenc méteres darabot belőle. ebből ott kint hármat megfogok és befonom. majd a következőt és végül a harmadik hármast is. eztán megfogom a három fonatot és ezeket is szépen gondosan összefonom. ekkor számításaim szerint egy legalább öt méter hosszú olyan fonott kötél sikeredne aminek legalább fél tonna teherbírása simán van. ennek az egyik végét a már oly sokat tekintett ágra rögzíteném mérnöki pontossággal, s csomóval, hogy az kioldani véletlenül se... figyelve, hogy az ág vastagsága azon a ponton ne legyen kevesebb tizenkettő centiméternél. így télen ugyanis a fákban nincs már keringés így rugalmasságukból annyit veszítenek, hogy ennél kevésbé vastagabb ág egy fél tonnás nyomástól már letörne, még a diófa is. másik végére a tévében látott, s annak kötését már begyakorolt akasztáshoz használt hurokká formálva elhelyezve azt pont ott ahol a hóhér szakkönyvek írnák, ha lenne ilyen... művelet elvégzése pedig teljes siker. mert megtervezett, átgondolt és végrehajtott művelet.
öt méter. ennyi a kötél hossza. hogy ez miért fontos? nos a gyorsulás mint olyan szabadesésben g= 9,80665 m/s², de ez nem itt, hanem egy Zürichi főiskolán mért érték amit a fizikusok elfogadtak állandónak. ez helyileg annyira minimálisan más, hogy ennek kiszámítását hanyagolhatjuk. de nem mindegy hogy a ha a rögzítési ponttól felfele a kötél távolságáig mászik az ember és onnan zuhan akkor ez tíz méter zuhanást eredményez mielőtt a kötél megfeszül, feltéve hogy arra is figyelt az ember, hogy alatta már ne legyenek ágak amik lassíthatják a zuhanást. ezt a távolságot igen rövid idő alatt meg is teszi a test. gyakorlatilag éppen, hogy egy kicsit több csak az egy másodpercnél. ha még el is rugaszkodik az ember, kezdő sebességet adva akkor ennyi sincs. ez biztosítaná azt, hogy ne fulladásos legyen a halál hanem csigolyatörés okozza ami gyorsabb és jelentősen kevesebb fájdalommal jár. de itt nem is ez a lényeg, hanem az előzmények. szóval ott ülök a gép előtt és hallom amint kedves szüleim már megint veszekednek, mert nem jut a disznóknak kenyér a moslékba. nyilván anyám nehezteli hogy nevelőapámnak ez nem tetszik, miközben az általunk elfogyasztandó kenyér is kevesebb az elegendőnél... így számára természetes, hogy akkor a disznónak már nem jut. hirtelen el akartam költözni itthonról, mint már annyiszor megfordult a fejemben az elmúlt egy évben amióta hazajöttem, de mivel a pénzemet beleöltem ebbe a nyomorék házba, sajnos, nincs miből... és ezt meg én nehezményezem... ekkor arra gondoltam, hogy akkor csak elmegyek itthonról... csak mára és máshol hajtom fejem nyugalomra, de ott hol szívesen hajtanám fejem párnára... ez van. mindezek előtt történt sok más is. de azokról most nem szeretnék beszélni. mindenesetre igen jó ötletnek tűnt a mutatvány, és egycsapásra megoldódna minden földi problémám. átgondolva a dolgokat azonban több zavaró tényező is akadt melyek hatására nem teszek ilyent. egyrészt biztosan van legalább egy ember akit megbántanék ezzel. legalább egy embernek hiányoznék. másrészt belegondoltam a látványba... nem kösz nem ez a halálnem az amire vágyom. azonkívül csak elszívnék egy szálcigit előtte még utoljára, de nem hoztam magammal haza, így ez is kilőve... aztán még nagyobb baj, hogy a fa nincs összesen hat méter magas se, így a tíz méteres zuhanás nem megoldható, ami valószínűsíti a fulladásos halál bekövetkeztét, amit szintén nem kérek. mielőtt az ember távozik a földről nem árt, ha még egyszer úgy a halála előtt átéli azt a mennyei érzést amit itt földi körökben orgazmusnak hívnak... de hát az is napok óta... meg ott vannak a kollégák... nem lehetek ilyen szemét, hogy pont karácsony előtt. azért az a kevés is segítség amit csinálok is számít...  mindent összevetve arra jutottam, hogy nem. nem megyek ki és nem kötözök. maradok itt a seggemen, és inkább csak kiírom magamból. mert még szeretnék élni, mert még van remény, hogy boldog életet élhessek, mert szeretek szeretni, és még szeretnék is szeretni. mert kell még a lét annak minden gyönyörével. mert kell az élet!

tizenhétóraalvás

ennyi. nem sok, de azért egyszerre mégis tetemes. ennyit nyomtam le most egyszerre. mert szeretek aludni. szeretek akkor aludni amikor valami bánt. szeretek akkor is aludni amikor vágyom valahová, mindig amikor legszívesebben pont aludni nem szeretnék. mert az álomban messze járok, az álomban megvalósulhat, az álomban, minden szép, minden jó, és úgy van ahogyan tudatalattim vágyik rá.

hogy mennyire nem egy és ugyanaz az életem, mint a tudat alattim vágyai nagyon. ugyanakkor nem élhetek csak az álmaimban. a földön és létben is élnem kell. most ameddig még lehet. nem várhatok tovább, nekem kell tennem, lépnem azért, hogy amit most csinálok azt később visszatekintve életnek lássam.

mert nem vagyok benn biztos, hogy azt szeretném elmesélni unokáimnak ami voltam ami vagyok, ott legbelül... ami a valóság és az egy igaz. mert az nem élet, csak bánat, és szomorúság, tomboló vágy s szerelem. ami belül van az leírhatatlan, s kimondhatatlan... mert túl szomorú. a történet nem olyan mint amilyennek látnak. az állandó vigyor s jókedv. megszoktam, s igen, szerintem is jól csinálom. kíváncsi lennék, ha belülről fakadna ki ez a jókedv akkor mennyire tudnék vidám lenni.

átok ül rajtam, mert megátkoztam magam... mert olyan életet élek amilyent, olyan döntéseket hozok amilyeneket, mert van lelkiismeretem, mert van szívem, mert azt hiszem attól szép és jó az élet, ha szenvedünk. mert csak úgy nyílik meg a mennyek kapuja, ha földi életünkben szenvedtünk eleget, s lelkiismeretünk tiszta.

szeretnék más életet, szeretnék máshogy élni, de van egy kis bibi. a többiek. szeretem a társaságot, szeretem a tömeget, szeretek nem egyedül lenni. igen a kettő is több mint az egy. duplája. mégis... egyedül vagyok a szobámban a többiekre gondolok, hogy vajon ki mit csinálhat... például karácsonyi dalokat énekel, s én most mennyire szeretnék ott lenni, mennyire szeretném hallgatni, de nem lehet. nem engedi... a vágyam pedig tombol, és üvölt, hogy miért nem? de ez van...

szeretnék boldog lenni, szeretnék felhők közt botorkálni csillagok s a föld tengerei közt bárányokkal lebegni. szeretnék ÉN lenni.

de mit lelkem akar, mit szívem akar, mit eszem akar, noha mind másnak tűnik, valójában ugyanaz. fizikai megvalósíthatósága mégsem működik... mert ez a sors. szenvedni kell... hogy mikor mész, s vágyod, hogy nyíljanak mennyek kapui a végtelenbe vesszen léted, s hogyan születésed előtt se, így utána is végleg megszűnjön létezni.

karácsony...

az jön ja. szeretem... persze. hogyne szeretném, így lassan huszonnyolc évem alatt egy olyan volt amire azt mondhattam, igen ez karácsony... mégis lehet, hogy ezzel az eggyel boldogabb lehetek a legtöbb embernél. igen, mert van legalább egy amire azt mondhatom, az az, az karácsony volt. és máris van összehasonlítási, illetve viszonyítási alapom. mert mi a karácsony tulajdonképpen? ne azt nézzük, hogy a média mit sugall. hanem, hogy minek kéne legyen.

a szeretet ünnepének, mikor béke s nyugalom honol. vacsora, mi békességben, szeretetben, megértésben, s ha ez nem is lenne, akkor is minimum bazi nagy kusban telik. mikor este a szerelmesek összebújnak, hangtalanul ölelik egymást, szerelmes szavakat súgva egymásnak.mikor karácsonyi dalok szólalnak meg...

van fogalmam a tökéletes karácsonyról, van elképzelésem a szép és jó karácsonyra, minden körülmények között. csak a világnak nincs róla fogalma arról, hogy mit is szeretnék karácsonyra. pedig egyszerű. Szeretetet! figyeled a szó elején a nagy betűt? igen ennyire szeretném... nagyon... érezni, hogy boldog vagyok, hogy van értelme a létnek, hogy szeretve vagyok... hogy szerethetek, mert erről szól, ez a karácsony.... és hiába vagyok optimista... most könnycsepp dagad szemem sarkában, mert tudom... ez csak egy szép álom... ez se erről fog szólni ahogy huszonhat is másról szólt.

 

Szeretlek...

Szeretlek Zsófim! szeretlek nagyon, de azt hiszem ez nagyjából ennyi is volt... dobtalak és mentem farkam után... mentem, és te jöttél harcoltál... de nem adtam, nem adtam másik lehetőséget, mert büszkeségem s dacom nem engedte. megjártam. most már azt hiszem elkéstem. közben kinyílt a szemed, s észrevetted, rajtam kívül még sokan szeretnek. sokan szeretnek legalább annyira mint én, de van előnyük, feléjük még ott a bizalom. nálam ez már nincs meg... nincs meg a bizalom... elveszett... most mit tegyek?

harcoljak érted? tudom ezt kell tennem... pont azt mit te, mert én is így jöttem rá... de te fiatal vagy, s kiélni magad nálad tovább tart majd. vagy felejtselek el végre, mert felnyílt a szemed, s most már tudod, hogy nem is kellek neked. úgy hiszem ez van.. .mondtál sok mindent nekem tegnap, és értem, megértem, csak fáj. igen nagyon fáj... nem hagyhatom, hogy lelkem porrá zúzd, én tettem neked, mert önző vagyok, te nem teheted, mert nem hagyom... mit tegyek? hogyan tovább? lesz ebből még valami, vagy menjek és éljem az életem pont úgy ahogyan eddig vígan tovább? nem! már nem tudnám úgy élni tovább! kellesz nekem! akarlak, csak téged... s ha hagyod ígérem boldoggá teszlek, ha még elfogadod ezt tőlem... de félek, oly nagyon vágysz másra, hogy Ők hogy tennének boldoggá, félek, hogy én már nem tudlak... mert már nem erre vágysz... csak tudd, Szeretlek!

hangulatjelző

ide nekem a diófát!

#130

depresszió dögunalom összeesküvés elmélet ^{saját magam ellen!} kétségbeesés zokogás üvöltés vágy_diófára...

címtelenűl

őszi este hidegében csillagok alatt, didereg a testem, magányában ülve. hatalmas szívem melege nem tarthat örökkön, lassan kihűlni látszik, összetört már többször. gyógyulása lassú, gyógyító nélkül pedig maga a kín, lelkemet viharok tépik, érzéseim fájók. szemem már nem látja különbjét álomnak, s annak mit valónak is hívnak. lelkemmel élek tündér egy országban, testemmel pediglen e gyötrelmes világban. vágyom az egyszerűt, az egyenes utat, holott görbe ez a világ, tükre pedig fagyos. az idő csak úgy repül, nap a nap után, fogy minden perce mit létében tölthetek. kergetem, hajszolom, mit boldogságnak hívnak, nincs meg holott keresem minden pillanatában. nem adok időt annak minek kéne, gyorsan élnék, de minek? hisz lassítva se érzek. elrepültek az évek, láttam már sok jót, éltem meg rosszat, s gonoszat sokszor. nem hiszek a világnak, mert mindenki hazudik. rejtegeti lelkét, mert azt hiszi jó így. ésszel élünk, mert az a trendi, lelkünk pedig csendben gyorsan s hirtelen nagyon elveszik. figyelj a részletre, mert fontosabb mint az egész. látod a tökéletest, az csupán a csíny. mi igazán fontos az csak belül van. bensőm erős fallak védik, hisz törékeny lélek kuporog belül. erős vagyok és bátor, vad, s szenvedélyes hiszi mindenki, ki ismeri énem. senki nem tudja pontosan, mi lakozik bennem. hogy vágyom a szerelmet, az egyszerű életet. had érezzem értelmét, láthassam a csodát, hogy kell nekem ez e létben maradás. nincs értelme mindennapjaimnak, nincs értelme, hogy hetente hétszer felkelek. arcomra már ráfagyott a mosoly, lelkem kihűlt nem hisz már semmiben. nincs a létnek értelme, mégis megyek tovább. talpra kell állni menni amíg lehet, esélyt adni annak mit annyira várok, hátha egyszer eljő, s nagyot botlik bennem. jól eltöri a lábát s így itt marad velem. így azonban nem kell. ez így nem őszinte. csak úgy kell a szép, s az öröm, ha fakad belülről és mélyből. nem kell a játék se maga a fortély. de kell szüntelen maga a pezsdítő érzés.

halál...

én hiszek abban, hogy az ember megérzi, ha közeledik. abban is hogy van aki előre tudja, hogyan és mikor... és még meg is tudja előzni a bajt.

én most érzem, hogy közel, azt is hogy mikor és hogyan... de most pont leszarom ezeket az érzéseket.

vannak fontosabbak bennem amik annyira dúlnak, hogy pont ez az ami segíteni tud... és személy szerint nekem minden problémámra megoldást is nyújtana...

de pont az ilyen pancseroknál téved a megérzés folyton.

hétfőn bringával megyek Pécsre oktatásra... 190 Km - oda-vissza, csak ne essen az eső, mert még túlélem.

érzések

ki vagyok? mit akarok? tudom én ezeket?

a válsz roppant egyszerű:
- Á DEHOGY!!!

szerelmet akarok, annak minden varázsával úszni a boldogságban, vágyni a találkozásra, arra, hogy azért múljanak a másodpercek, hogy újra átölelhessem, megcsókolhassam. szeretni szeretnék, mint még soha. kék eget akarok rózsaszín felhővel magam köré. valakit aki megért aki ugyanúgy ölelne, már mint én őt. valakit aki nem elérhetetlen.

de ezt nem nekem találták ki! ilyen csak a mesében van... jobb ha az ember nem akarja ezt, mert akkor sokszor lábad könnybe a szeme...