mindennapjaim szöszenetei...

• Blog oldal
• Archívum
• 
• 

szavazz rám! - part one - avagy a többkulcsos adórendszer

hogy miért?

mert ma Magyarország hanyatlik... mást sem hallunk, csak azt, hogy ez így nem jó. meg, hogy el van cseszve az egész, de valahogy az állam mostani vezetői nem tanultak a múltból, s noha mindent megtesznek, hogy a székükben maradjanak. a helyzet az, hogy nekem van egy elképzelésem, hogy mitől is lenne jobb ennek az országnak, de van egy olyan érzésem, hogy ezzel nagyon sokan, nem értenek egyet velem s főleg nem a politikusok, kiknek így azért jócskán szednék ki a zsebéből.

nézzük az első pont amit vissza kellene szerintem csinálni az a többkulcsos adórendszer, de nem kell felháborodni. nem úgy ahogyan eddig csinálták. mert az nagyon nem volt igazságos. ez csak kicsit nem az. mert mint tudjuk igazságos az egykulcsos adórendszer, de valahonnan adót kell gyűjteni, s nyilván aki sokat keres annak így is sok marad. míg a kicsiknek is így többet tudunk meghagyni. az igazságtalanság ebben a történetben ott van kompenzálva, hogy akik sokat keresnek, azok többnyire azokból élnek akik keveset keresnek. na az én elgondolásomban a többkulcsosság az legalább öt kulcs kell, méghozzá nagyon nagy kulcs különbségekkel.
tudom, tudom, ez még így mindig nem igazságos.

nos szerintem van erre is enyhítő körülmény. mégpedig a sávos adókulcs. azaz tegyük fel, hogy az első kulcs legyen 10%. igen nem 18! csak tíz, mert valahogyan kell adni a keveset keresőknek, s nem kell aggódni, mert a többiek kompenzálják a dolgot. mondjuk azt, hogy azok adózzanak ennyit akiknek az éves fizetésük nem éri el az 1 millió forintot évente. így azok akiknek a bruttó fizetésük kevesebb mint 84 ezer forint havonta azok járnak jól, s íj módon többet fognak kézbe kapni.

a második lépcső legyen 15%. s legyen az összeg 2 millió forint éves fizetés alatt... ebbe azért már többen is beleférnek. de hogy hol van itt a különbség? nos az hogy a második lépcsőben csak az után a jövedelem után kellene 15%-ot fizetni ami meghaladja az első kulcs felső határát.

a harmadik lépcső adózzon 20%-ot! s kereshet 4 millió forintot. a tünet ugyan az mint a másodiknál. ez a csoport is a jövedelméből 1 millió forintig ő is 10%-ot adózik, s míg 2 millióig ő is 15%-öt, csak a 2 millió feletti fizetéséből adózza a 20%-ot.

érthető?

s ez így tovább, csak annyi hogy innen már nem emelném 5%-al a kulcsot, csupán +3% a negyedik, s +2% az ötödik lépcsőben.

hogy ezt hogy lehet megvalósítani. egyszerű. a havi bér alapján számolható... csak azt kell konkretizálni, hogy mit nevezünk innen fogva bérnek..., de az egy másik posztot érdemel...

összeesküvés-elmélet

van egy olyan nagy hibám... hogy logikai képességeim néha túlpörögnek túl sok ösvényt figyelnek egyszerre az élet útjai mentén. így olyan egymás mellett futó s összeérő ösvényeket pillantok meg minek látszólag nincs jelentősége... egy egy szónak minek nincs kapcsolata önnön magában mégis kapcsolatot, sőt egész történeteket látok meg mögötte... ki nem mondott gondolatokat hallom fejemben, s oly érzéseket látok meg mik még nem is léteznek. depresszióval átitatott életem, s paranoia szülte gondolataim mögött félsz lakozik... hiszem, hogy nem vagyok kedvelt figura a föld bolygón, hogy kiközösítésem összehangolt játékok sorozata... hiszem, hogy nem minden arany ami fénylik s meglátom embertársaim színes mivoltát... sokszínűségünk egyéniséget takar... ugyanakkor kellemetlen... nem jó ha valaki látja, illetve látni véli ezeket...

noha halak lévén képes vagyok a racionálist figyelem nélkül hagyni és rózsaszínbe öltöztetni a világot, ez rám nézve szerencsére csak átmeneti látásszünetet okoz. szerencsére hamar észreveszek olyan apró jeleket olyan gondolatokat, mikre figyelve megelőzhető a baj... megelőzhető, hogy áldozat legyek, megelőzhető hogy csapdába ejtsenek, mi figyelmeztet arra, hogy mily gonosz világban élek is.

miért nem vagyok igazán megértve? mert nem akarom, hogy megértsenek... mert nem adom ki magam annyira, mert nem adom ki hogyan is látom az embereket, hogyan is látom az emberiséget... mert nem mondom el, hogy hogy érzem magam ott az emberek közt kik fejem akarják végre hullni látni, s ezért nem mondom el nekik, hogy mennyire szeretem őket, hogy megbocsájtok nekik mert ellenem vétkeznek... hogy haragom pillanatnyi csupán, s szeretetem örök marad.

mert nem árulom el hogy látom színfalak mögött mi van... mert látom s érzem is, hogy kinek mi a valódi szándéka felém... lehet játszani a jót, lehet játszani a szépet, de nem kell, mert nincs szükség rá... mert tudom, hogy kik azok kikben soha nem bízhatok... s hiába megteszem akkor is... bízok az emberiségben, hiszem, hogy még menthető e faj... hiszem, hogy nem a saját kipusztítását tervezi éppen.

lehet mondani rólam bármit mögöttem... csupán azt sajnálom, hogy ezek bűnös szavak fülembe nem jutnak el... mert lehet beszélni rólam sok-mindent... mert nem cáfolok, s valót ha nem csak én vagyok érintett úgyse mondom el. nem szórom a pletykát, s szavakkal nem kívánok senkit lejáratni.. noha tudnék sokakat, mert ismerek titkokat... s ha néha el is árulok néha egyet... az illető nézzen magába, s kérgezze meg vajon ő hányszorosát pletykálta már rólam?

túl sokat tudok... ez az én bajom... s, hogy honnan na azt én se tudom... hisz nem beszélek senkivel mégis hallottam erről hallottam arról, de nem tudom honnan mikor s vajon nem-e álmodtam....

több mint tíz éve történt, hogy hallottam két tanáromat pár szót váltani, s megjelenésemre abbahagyták beszélgetősüket, mert nem tartozott rám... s én mondtam nekik, hogy folytassák nyugodtan, mert tudok a dologról. mire megkérdezték miről..  s el is mondtam nekik... nem hittek a fülüknek... mert ilyen nem lehet, nem hallhattam, mert ezt titok övezi s alig fél tucat ember tudta e titkot, én mégis hallottam róla hetekkel az előtt... minek kapcsán majdnem bajba kerültem... mert e titok, csak pár napos volt... hogy hallhattam róla hetekkel azelőtt... nos kérem szépen nem tudom... de hiszek érzéseimnek, hiszek a hangoknak a fejemben, hiszek nekik, mert még soha életemben nem hazudtak nekem...

kettős cselszövés fut most ellenem... s egy oly van közelemben ki játszik lelkemmel. cselszövés egyike munkahelyemmel játszik, s onnan próbál rövid határidővel nagyon gyorsan eltávolítani... míg másik cselszövőm lelkemre pályázik, hogy aztán jól beszívat... s nézhetek nagyokat... s ki játszik lelkemmel, nem azért mert így akarta.. mert ő maga sem tudta egy időre, hogy mit is akar... s most már tudja... de szemembe mondani nem tudja...

öszinteség

mire is jó vajon az őszinteség? nos úgy gondolom igen sok mindenre... például arra, hogy nem verjük át a másikat. és az se jó ha egyfelé őszinték vagyunk a másik oldalra pedig nem... mert akkor is hamar kiderülnek a dolgok...  ily módon én mindig is őszinte ember akartam lenni és akarok maradni is, mert ha így ismer meg valaki és így kellek akkor nincsenek meglepetések ez van, ez vagyok én. noha az őszinteségem a legrosszabb énemet tükrözi, de így legalább utána már csak pozitívan lehet csalódni.

történt a környezetemben, hogy nem volt valaki kinyíló és őszinte... amit nekem mondott azt elhiszem, mert miért is lenne okom nem hinni neki... de az egyfelé való elhallgatás bizony problémákat szült.

magát a problémát nem értem meg... nem, mert voltam már így... de úgy gondolom felvilágosultabb és civilizáltabb ember vagyok az átlagnál... így jobban és emberibb módon tudom lekezelni, de ha az ember korpa közé keveredik megeszik a disznók...

kapcsolat és őszinteség...

nincs más mi annyira hazavágja a világomat mind az őszinteség hiánya. nincs más mi kikészít annyira, mint az érzéstelen mosoly. nem kell a dac és nem szép a durci, csak a kellemes lágy mosoly, mi az arcra ül. nem jó ebből semmi ha kívülről érkezik, de rosszabb ennél ha belülről távozik. nem vagyok őszinte érzem ezt ott legbelül, a mosoly pedig arcomra fagyva vigyorodik tova, tombol a dac, és nyerésre áll a durci.

azt hiszem tudom. tudom mit akarok... azt hiszem tudom, hogy mitől vagyok boldog, azt hiszem, de mégis gyötörnek kétségek, fáj az mi elől futok, mégis vágyom tépjenek darabokra érzéseim, mert lelkem minden szorítása zsigerből kívánja e kínt.

élek, napról napra, jövő nélküli képpel. cél nélkül, mi nem vezet sehová, de képzelettel, minek tárgya még messze van, megélni, hogy egyszer családom legyen. évekre azonban pecsétes a sorsom, mit köszönhetek csupán saját magamnak, érzem megértem egy újabb változásra, de félek engedni azt, mi most vagyok, s igen jó álca.

hibát hibára követek, döntéseim egyre rosszabbak... kevernek jobban és jobban bele a kakiba.

hittem azt, hogy pedig nem kérek sokat, de most már tudom, kértem túlontúl is sokat. önző disznó vagyok... egy egoista állak, ki ismeri magát számtalan hibával... mégis kértem boldogságot felhőtlent, mégis vágytam testre, s lélekre mi megveszik érettem.

félek megmaradni, félek attól mire vágyom, félek felkelni, hisz megszakad az álom.

αηĐ®@$ üzenete:
"érezni akarlak napnak minden percében, hogy velem legyél, s ne gondoljak semmire hogy nyugton vehessek levegőt s sóhajtsak nagyot de tudom hiba lenne kérdezni vagy sulykolni, hogy mond el megtettem ezt már múltban, s vele hibát követtem nem teszem többször, mert tanultam belőle félek én is de nem kicsit hanem nagyon félek mert lélekkel játszani  igen durva dolog. tudom mondtad, nem egyszer nem kétszer de nem mondtam én neked, s  nem merő véletlenségben játszani nem akarok eszemnek ágában sincsen csak azt nem hogy  mit, s miért is akarok végképpen félek tőled, mert vagy furcsa, s nem látok fejedbe. mert megnyert magának a kín elviselése. félek mert szereted ha fáj lelked,  mert úgy  érzem, félsz attól mi életet ad félsz boldognak lenni mert akkor lehet igazán csak pofára  esni tény bevallom közlöm, utálok pofára esni...  ezért is nem kelek fel, s hempergek  tovább a sárban mert felállok, s büszkén nézek a világba, nem mostam le magamról, hát  jöhet a következő tócsa, ugrok bele fejest hiába nem húz ki onnan senki, de lök még egyet  rajtam, s nem másért mert vagy nem tudja, hogy kell vagy nem is akarja boldogság persze,  de mi is ez a szó mit takarhat, kinek, mit mond e fogalom kisgyerek boldog ha  csörög a kezében az új játékszer de egy felnőtt becsavarodott egyénnek vajon mit jelenthet  ugyanez az én boldogságom magam se ismerem.  meghalt egyszer bennem,  valamikor régen most csak szex, mikor jól érzem magam, mikor szívem kiugrik hamar régen szerettem nagyon, s boldog is voltam, de jöttek sorba, s dobtak messze, törtek  darabokra. elveszett bennem az érzés igazi léte.. csak imitálom, de csak mennyire érzem nem szabad a mosttal, s a jelennel hadakozni nem szabad a rég volt idők bűnét a main  leverni tudom én ezt, de ilyen az ember, a tüske bele űl, s ott marad örökre félek tőled  mert nem értem érzéseid. mert nem ismerem a szót mi tőled hangzik... mit is jelenthet  nálad boldoggá lenni kerül a tekinteted és te ilyen vagy. de mint mindenki más én is  hasonlóképp félek miért? szégyentől nem kell hisz nincs mit szégyellned. félned nem kell,  erőszak nincs bennem lelkem az mitől félni kell csupán, mert nem tudja valójában mit  kíván úgy van vele, vagyok s, majd ha azt kapom mit vágyom, majd akarom tovább"

nincs megbánás!

ez a bejegyzés arról akar szólni, hogy amit csinálok azt nem vagyok hajlandó megbánni. mert igenis most vagyok fiatal, most kell élnem, és nem hagyom, hogy azért sajnáljam a most ki nem használt időt.. mert jófiú akarok lenni... nem kérem szépen. nem feltétlenül akarok jófiú maradni... egyszerűen csak élni akarok. úgy, hogy öregségemben visszagondolva, ne bánjam, hogy megtettem... hogy éltem.

#56

tulajdonképpen az éjszaka mámorában olyan posztot tudtam volna rittyenteni, hogy még. ha lett volna rá lehetőségem. jött az agyba a szó a hülyeség, az életigazság megfogalmazása, de így reggel annyira nem megy. a nagy részét elfelejtettem mit akartam írni a maradék meg önmagában kevés.

mindenesetre azt bele akartam írni, hogy egy marha vagyok. mi a fenének nem mentem bringával. utálom, ha helyhez vagyok kötve.a buliból igen korán léptem, majd néhány órát sétáltam Nagyatád városban... s amint pirkadni kezdett nekivágtam az útnak, s amit oly gyorsan le szoktam tekerni majd kétszer annyi idő alatt szépen lesétáltam és levonatoztam. felét így, felét úgy.

de nagyon jót tett ez a séta, mert el tudtam gondolkodni az élet nagy dolgain, arról hogy mit is akarok én. és azon egyszerű megállapításra jutottam, hogy semmi más nem kell nekem most csak hogy szerethessek és szeressen! hogy átölelhessem majd visszaölel... de most is messze van... kitudja hol?

meg arra is gondoltam, de jó lenne, ha jönnének az UFO-k és jól elvinnének úgy tíz évre aztán pont olyan fiatalon ahogyan most vagyok visszaraknának pont oda ahonnan elvittek...

meg azon is, hogy nekirohanok annak az autónak szemből amelyik a leggyorsabban jött és nem is volt hajlandó kicsit se kerülni. de megint elkapott a gondolat... attól miért lenne jobb nekem. a nemlétet amúgy sem érezném, így ilyen szempontból jobb a mostani vágyódás a szerelem iránt mit egyszer s mindenkorra semmivé lenni újra.